Johnny fegyverben, Müller táncosai, Gyilkosok éjszakája, T.T.T.
összeállította:Bodó A. Ottó 2002. július 01. 13:21, utolsó frissítés: 13:21Nem kétséges, hogy egy izraeli rendező és egy újvidéki színész együtt nagyon sokat tudhat a háborúról. Akkora empirikus tapasztalat állhat mögöttük, amekkorát nem kívánok senkinek.
NYOLCADIK NAP
(Johnny fegyverben)
Ilan Eldad rendező és Káló Béla előadó bizonyára titkos szövetségesként hozták létre a Johnny fegyverben című monodrámát.
Nem kétséges: ha Újvidéken nézném ezt az előadást, bizonyára egészen más lenne a befogadói attitűdön. De a színház, hiszem, lokális művészet. Nem mindig működik országhatárokon átlépve. Különösen nem egy erős társadalmi célzatú előadás.
Káló Béla alakítása viszont akárhonnan nézve tisztességes, magas feszültségű, átgondolt és megmunkált. Mozgáskultúrája kiemelkedő. Bizonyos jelenetei -- a tánc- vagy az "otthon" jelenetekre gondolok -- szépek, játékosak, humorosak, váratlanok. Sokszor viszont látom, hogy "játszik", technikázik (bár kétségtelen, a technika nagyon is a birtokában van), úgymond alakít. Amire neki amúgy nem lenne szüksége. A monodráma mindig a személyiség gazdagságából merít, mert személyes műfaj; nincs szüksége karakterekre és sémákra. Közönséggel való dialogikus viszonyra épül, s ez a közönség itt, azt hiszem, inkább a békére volt vevő, mintsem a háborúra.
(Müller táncosai)
Nem újszerű, de a romániai magyar stúdiószínjátszásába mindenképpen friss színt hozó színpadkép várja Müller táncosait és a rájuk kíváncsi közönséget. A művészélet a nyilvánosság előtt folyik, avagy kiteregetjük a (darabbeli) felbomlott társulat szennyesét -- jelzi a nagyváradi előadás András Lóránt által tervezett díszlete.
A közszemlére bocsátás egy nagy nyomtatott I betű alakú, megemelt játéktér, illetve az annak két hosszanti oldaláról egymással szembenéző, fokozatosan emelkedő nézőtér által valósul meg. A színpad rövidebb oldalait egy-egy, a járásokat biztosító hármas-ajtó zárja le, keretre feszített, áttetsző anyagokból készült elemeik (papír, illetve a szemközti oldalon vászon) ember nagyságú tükröket rejtenek. A majdnem 180 fokos szögben kitárható díszletelemek használata látványos pillanatokat eredményez.
Monológja közben az egyik színész a hátranyitott ajtó mögé szorítja partnerét, majd üres kézzel, széttárt tenyérrel egy női arcot rajzol a papírlapra: kolléganője a másik oldalról egy vörös filccel követi keze mozgását. Később ez a kép, majd az ajtó is megsemmisül: a színészek előbb a portré szemeit szúrják ki, majd átszaladnak az ajtókon, végül pedig felgyújtják az átszakított papírfalak maradványait. A tűz, valamint az esőgép stúdiótérben való használatát megkönnyíti az amúgy is sok játéklehetőséget kínáló, a játéktér felét beborító vékony homokréteg.
Hasonló kettősség jellemzi az előadás mozgásvilágát is. Egyes jelenetek, illetve színészek esetében nehezen hihető, hogy táncosokról szól ez a történet, másrészt viszont vannak gördülékenyen végrehajtott, tartalmas és hatásos koreográfiák, mint például Orbán Attila és Fodor Réka már csak képalkotó erejében is szép lepedő-jelenete, vagy a három groteszk "grácia" mozgása.
Sajnos időnként az egész előadás szemfényvesztő zsonglőrködéshez hasonló lesz, a néző éppúgy szem elől téveszti a lényeget és arra kényszerül, hogy csak találomra kockáztasson meg egy-egy értelmezést, megfejtést. Helyenként fárasztóan zűrzavarossá válik az egész, tobzódnak a hatásvadász látványelemek; kevesebb, de jól megválogatott, helyén alkalmazott fogás többet érhetne el, mint ez a gyakran összefüggéstelen effekt-dömping.
(Gyilkosok éjszakája)
Egy vaságy, asztal, fali téka és két szék látható a fali szőttesekkel borított fekete paravánok határolta térben. Ez rendben, hisz épp annyira konkrét a jelzés, amennyire minimálisan szükség van a miliő, illetve a játék keretének megteremtéséhez. Megjelenik a három gyerekszereplő, akik eljátsszák szüleik terrorját, amely kiváltja belőlük az apa és anya meggyilkolásának gondolatát. Aztán egyszer csak a szereplők közül egy fiú és lány eltűnik a takarás mögött, s két fiú jelenik meg helyettük.
Innentől kissé nehéz helyzetbe kerül a néző. Hiszen a színészek nemcsak önmagukat játsszák, és nemcsak szüleiket jelenítik meg, hanem számos más figurát -- rokonokat, ismerősöket, rendőröket, bírót és ügyészt -- is. Önmagában e szerepek állandó váltásának követése is nehéz, de ezt a szituációt tovább bonyolítja, hogy az előadás középpontjában álló Bebén kívül a másik két szereplő (Lalo és Fela) színészi megkettőzését is meg kell fejteni.
Ezúttal is erős a játszók jelenléte, pontosak a váltásaik, néhány gesztussal, modulációval tudnak alakot teremteni. Ugyanakkor a sok epizód között elvesznek a játszmák, a jeleneteknek elsősorban pillanatnyi tétjük van csak. Persze örömmel ismerjük fel a játszók között Pálfi Ervint, akit pár nappal ezelőtt a Titanic vízirevü gügye Tüdőjében láthattunk és szerethettünk meg, s most az előadás motorja. S a többi színész nevét is érdemes megemlíteni, ugyanis Pálfi, Szőke Attila, Ferenc Judit, Kovács Nemes Andor és Kőrösi István együtt alkot egységes stílust, gondolkodást tükröző csapatot.
(T.T.T.)
Ki gondolta volna, hogy amikor Csányi János majd' egy évtizede foglalkozni kezdett a Szentivánéji álom rendezésével, s újrafordította a darabot, egy ötlete önállósul, és szuverén szövegként fog terjedni. A mesterember-jelenetekről van szó, amelyek -- mint köztudott -- kollektív improvizálás nyomán születtek, tehát a Csányi-fordítás megjelent szövege e rögtönzéseknek egy adott pillanatban rögzített formáját tartalmazza.
De ha egy szöveg megjelenik, önálló életet kezd élni. A próbálkozás különlegessége ezúttal, hogy eredetileg a szereplők férfiak, de a marosvásárhelyi színiseknél a szerepeket lányok játsszák. Ez a kettős kifordítás plusz humorforrás lehetőségét rejthetné magában.
Az előadás csupán a próba-jeleneteket tartalmazza, ezáltal az amúgy is domináns atelier-humor erősödik fel. Feltehetően a poénok jó része a hazai közegben jobban ül, mint itt, Kisvárdán, hiszen ezúttal csak a mindenki számára egyértelmű komikum élt meg. Ez a komikum azonban gyakran erőlködésbe fúl, a játszók nem elsősorban különböző színésznőtípusok elrajzolt karakterét, illetve szituációk szatirikus analízisét mutatják fel, hanem jobb-rosszabb szövegpoénokkal, forszírozott jelenléttel, magatartás-klisékkel próbálnak nevetést csiholni. Kivétel Zsigmond Éva, aki a postáskisasszonyt visszafogottan ábrázolja, sőt, alakításában némi tragikus többletet is képes érzékeltetni.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!