Kék, kék, kék. Titanic vízirevű. Ilja próféta. Háromgarasos opera
összeállította:Bodó A. Ottó 2002. június 26. 15:29, utolsó frissítés: 15:29A kisvárdai Határon Túli Színházak Fesztiváljának negyedik és ötödik napján felléptek a BBTE Színházművészeti Tanszékének végzősei is, megemlékeztek Hunyászról és volt #i#Háromgarasos opera#/i# metálballadai verzióban.
NEGYEDIK NAP
(Kék, kék, kék)
A kolozsvári Babes-Bolyai Tudományegyetem Színházművészeti Tanszékének végzősei olyan előadást mutattak be, amelynek középpontjában a cirkuszi (vizsga)produkció áll. Természetesen megismerjük a trupp belső életét, az összezárt közösségen belüli ellentéteket, napi civódásokat s azt az egzisztenciális-művészi ellentétet, amely a munkába kicsit belefáradó s betegséggel is küszködő család- és együttesvezető Fil, valamint ambiciózus mostohafia, Prézli között feszül. Ezt az állóvíz-létet kavarja fel a WC-be való belépés esélyének felcsillantása.
S jön a mindent eldöntő, tétre menő, az előadás szünetével kettévágott, mégis egységes produkció. Nagyon veszélyes az, amikor az egyik művészi ág képviselői egy másikéba kirándulnak, esetünkben a színészek akrobaták, zsonglőrök, illuzionisták, állatidomárok és bohócok lesznek, hiszen az így születő számok többnyire kínosan szakmaiatlanok szoktak lenni. Ezúttal valóban cirkuszban érezhettük magunkat, a számok egyike sem volt ügyetlen. A rontások vagy szándékoltak voltak (Prézli és Bláz számánál ennek külön dramaturgiai jelentősége is van), vagy a színészek olyan természetesen léptek túl a sikerületlen mozzanaton, akár az igazi cirkuszosok. Profi teljesítmény Fil (Molnár Levente) bohócszáma, ám az a pillanat, amikor száma közben tudja meg, hogy halálosan beteg, túlnyújtott, s hatásvadász megoldása miatt nem igazán hatásos.
Az előadás utolsó negyede -- amikor kiderül, hogy minden erőfeszítésük hiába, hiszen a WC-t nem érdekli az ő produkciójuk -- már nem tud az első rész, s pláne nem a cirkuszi előadás szintjére emelkedni, bár ekkor is számos remek epizód születik. Ekkor válnak bántóvá az olyan rendezői-térszervezési ügyetlenségek -- mint például a szereplők egy vonalba felsorakoztatott, statikus beállításai --, amelyek máskor is tapasztalhatók.
(Titanic vízirevű)
A történet szerint a nagy magyar vidéki valóságban vagyunk. Hernyák György előadásának színpadán ígéretes reálkáosz uralkodik: bal oldalt egy viharvert hajóorr, némileg lecsupaszított bendővel, igazi (várdai) élősással körítve, középen és jobb oldalt pedig különböző magasságú dobogók. Az elevenség, az élet -- a színpadi -- zsongja be az előadást. Izgalmas, remek, humoros figurák lakják Alsóbelesdet, Tasnádi történetének oly ismerős helyszínét. Hogy ezt a Belesd nevet később milyen remekül ejti ki a faluba visszatért érzelgős-félmaffiózó, Ritter Dénes (neve mily beszédes!), azaz Mess Attila, amikor azt mondja, hogy Beeelesd, mintha némiképpen... hm okádna.
Belesden most az a prodzsekt van, hogy ez a szülővárosába (-falujába?) visszatérő Ritter Dénes az 1912 óta iszapban megfeneklett hajót beindítja, tart rajta egy fergeteges operettbulit Bugár Mara fővárosi főművésznő fellépésével (á' 20 ezer márka), és aztán elhajózik "Grinicsig".
Az első felvonás még csak a prodzsektre való felkészülés, az estély összeszervezése. Tasnádi és a társulat humora fergeteges; a Titanicos, Leonardo di Caprios referenciák mindig bejönnek. A legtöbb hülyeség egy homeless hajólakó öregből, Pakura bácsiból (Szilágyi Nándor) ömlik, aki valami végtelen nyugalommal és cinizmussal mondja elképesztő bölcsességeit, mint például: "Mindannyian angyalok lennénk, ha nem szarnánk". De nem csak a szöveg- és szituációs humor remek, de kiválóak a játszók is. Csernik Árpád polgármestere hamísítatlan a kék műanyag melegítőjében: kicsinyes, humoros, hol agresszív, hol félénk bunkó. Mess Attila oly flegmatikus és hazug, ha a helyzet úgy kívánja, oly szívtipró, ha csábítani kell... Törköly Levente pedig oly élvezetesen alakítja a főmaffiózó hiperparasztot, akinek végül is a pénzéből hajókáznak a belesdi polgárok... A Csernik-Mess-Törköly férfitriász az előadás minden pillanatban élvezetes, Pesitz Mónika és Budanov Márta (ő főként a zenés betétben) ugyancsak izgalmas alakítást nyújtanak.
ÖTÖDIK NAP
(Hunyász)
Hogy Hunyászról meg kell-e emlékezni, nem kérdés. Hogy meg lehet-e, az viszont probléma. Lehet-e úgy beszélni róla egy fesztiválon, hogy fentről ne nevesse el magát hangosan, hogy "na, mit érzelgősködtök, apukáim" vagy "na, már off-program lettem"... És lehet-e emlékezni rá olyan erővel, olyan intenzitással, ahogyan ő nyilvánult meg minden pillanatában?
Mindenesetre meg lehet, sőt meg kell próbálni. Nánay István pár szóban idézte fel Hunyadi Lászlót, a színészt, aki " az eddigi kisvárdai fesztiválokon mindig jelen volt, valósággal egybeforrt a fesztivállal". A Kisvárdán készített A winsdori víg nők és New Buda, valamint a Bárka Színház-beli Titanic vízirevü néhány perces részleteit játszva be videón (utóbbiból azt az elképesztő jelenetet, amikor az általa játszott tahó Babetta Béla József Attilát szaval, valami egészen hátborzongató módon, s mely jelenetről már annyit írtak). Ez után -- miközben a beszélgetés vezetője elmondta, nem lenne méltó Hunyászhoz, ha most könnyes búcsút vennénk tőle -- kezdődhetett a sztorizás, anekdotázás...
Csakhogy: épp ez az, ami a vártnál vékonyabbra sikeredett. Egykori kollégák, igazgatók, tanárok és tanítványok próbálták felidézni ennek az örök "fenegyereknek", aki "együtt csinálta az életet és a színházat" alakját. Az előkerülő történetecskék néha el-elnyúltak, néha a mesélő vált főszereplővé, néha egyenesen reklám-ízűekre sikeredtek -- csak épp a csattanók valahogy nem voltak az igaziak. Hiába kerültek elő diákkorának eseményei, hiába került elő pár vödörnyi kolbász és szalámi, pálinka és fröccs, hiába került elő nehézkes szuszogása... És hiába került elő Putricelli nevű, mindennel felszerelt furgonja, a kormány mögül valaki hiányzott...
Nehéz, talán lehetetlen lenne olyan kirobbanó energiával felidézni alakját, ahogyan ő jelent meg a színen Szatyinként, Lelioként, Harpagonként, Döbrögiként, Makrancos Kata első másaként, Mekkát iránytűvel keresgélő új-muzulmánként... Néhány sztori megmarad, néhány poénját még idézgetjük, jókat röhögve rajta, néhányszor még nevét és mítoszát felhasználjuk.
Nem tudom, Hunyász beült volna-e erre a beszélgetésre. Abban viszont biztos vagyok, hogy nem hagyta volna ki azt, ahogyan most épp fiatal színháziak énekelnek az éjszakába...
(Ilja próféta)
Az előadás ideje egészen közel van a világvége pillanatához, maga a tér pedig mintha a világ középpontja lenne. A színház, ha valóban az, természetesen a világ közepe, legalábbis az előadás ideje alatt; de itt most többről van szó. Arra, hogy a félkör alakú játéktér a világ közepén található, több jel is utal. Szent tér ez, de csak azokban a helyzetekben, ahol a szentség jelen van (gondolok itt Ilja megjelenésére az első jelenetben). Egyébként vasúti váróteremnek is nézhetnénk, nádkunyhónak, jurtának, attól függően: milyen szereplők helyezkednek el benne, és mit cselekszenek.
Az előadás elején itt jelenik meg a közönség szemei előtt Ilja próféta, teljes ortodox papi díszben, hosszú piros palásttal. Ilja (Pálffy Tibor) szent és színész egyszerre, már az előadás első pillanataitól, hiszen kezdetben vonásai még egy orosz ikonra emlékeztetnek, hogy aztán hirtelen átváltson, grimaszolni kezdjen, kissé komolytalanul távozzon a színpadról.
De milyen ember Ilja próféta? Pálffy Tibor a világvége szent emberének számtalan arcát képes megformálni: hol az angyalok karára figyelő szent vonásai tükröződnek arcán, hol a poénkodó tréfamesteré. A bolond lány megkorbácsolásakor még visszafogott, a vadállatiságot önmagában megfékezni képes értelmiségiként jelenik meg, hogy aztán az előadás végén magára húzza a hazug, a megalkuvó örök időkre szóló maszkját.
A Jézust (Ilja prófétát) újólag megfeszíteni kívánók, egyszerű pravoszláv parasztok, akik megtalálják a személyiségükhöz illő szerepeket. Júdásban már az előadás elején van egyfajta fanatizmus, amit Diószegi Attila fokozatosan erősít fel, mint ahogy a Nagy Alfréd által megformált szereplőben is ott rejlik a mindig mozgékony, szívesen hazardírozó és kötözködő római katona. Az Ilja prófétáéhoz hasonló teljes átalakulás Olga esetében is megtörténik. Péter Hilda nem hisztériás őrjöngőt alakít, sokkal inkább egy olyan személyt, akinek gondolatvilága és kifejezésmódja különbözik a többiekétől. Az egyetlen szereplő, aki nem változik meg az előadás folyamán, az Rotschild. Szabó Tibor egyszerű zsidó kereskedőt formál, teszi ezt úgy, hogy pillanatokra azért felcsillantja egy rejtőzködő luciferi személyiség lehetőségét is. Finom váltásokkal dolgozik, ahogy az egy vérbeli kiskereskedőhöz illik. Az igazi próféta és igazi szent tulajdonképpen Rotschild, az egyetlen, aki nem lép be a világvége forgatagába.
(Háromgarasos opera)
A Háromgarasos opera kárpátaljai feldolgozása egy specifikus közönségréteg számára és egy meghatározott céllal (a rocker-kultúra fiataljainak színházba csábítása) készült, teljes értékű színházi produkció. A metálballadai verzió a műfaj (és az illető szubkultúra) alapos ismeretéről tanúskodik. Az első és legfontosabb elem a Sear Bliss által szolgáltatott élő zene, amelyet a színpad közepének hátsó részén elhelyezett állványzatról játszanak, jelenlétük időnként koncerthangulatot kölcsönöz a produkciónak. Ezt csak fokozza a fém díszletelemekből kicsalt szikraeső. A minimalista, ámde annál találóbb díszlet -- hat nagy fém-bárszék és egy háromoldalúra szétnyitható rács -- szépen koreografált, néha elvontabb táncoknak ad teret -- különösen Trill Zsolt brillírozik a nyomorék koldusvezér Beköpy szerepében.
A rendezés és a színészi játék azonban gyakran életre hívja a szubkultúra másik média-termékét, a (video)klippet: e koreográfiákra a humor és önirónia különböző fokozatai jellemzőek, a skála pedig széles. Egy enyhébb változatban például hat színész hátára veszi partnernőjét és egymáshoz közeledve-távolodva-bedőlve eltáncolják a vad motorozást. A durvább véglet is kőkemény metál zenére zajlik: hősünk, Macheath (Kristán Attila), cellája rácsán át felváltva teszi magáévá a hátsójukat egymás mellett odatartó vetélytársnőket, Polly-t és Lucy-t, miközben Désma, a korrupt börtönőr őrült üvöltéssel tekeri a cella rácsaiba áramot vezető, villogó dinamót.
Ezt a világot ugyanis két hajtóerő mozgatja: a pénz és a szex. Itt nincs keresnivalója a szintén nem ma született bárány, de alapjában véve betyárbecsület szerint játszó "költő"- és alvilág-fejedelemnek. Társulásoké, piszkos érdek-részvénytársaságoké a jövő, hiszen mit ér egy bankrablás egy bank-alapítással szemben?
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!