Egy fesztivál vége
Balázsi-Pál Előd 2006. augusztus 18. 10:49, utolsó frissítés: 09:52Love is in the Air, Prodigy, silent disco, Iggy Pop. #b#Retrospektív szubjektív#/b# az utolsó akkordokról és dezakkordokról.
Love is in the Air. Három napja vége, és még mindig ez dübörög a fülemben. Ami azért nagy átverés, mert az ember ötvenezred-magával elmegy a kedvence koncertjére, és 75 perc őrület után benyomják ezt a kedves, de akkor és ott visszataszítóan fülbemászó slágert, és vége, csak ez marad. Pedig a levegőben szerelemnek nyoma sincs, csak por van, meg beszűrődő hangfoszlányok, amelyek nem elég erősek ahhoz, hogy zenévé vagy zajjá váljanak, és nem elég gyengék ahhoz, hogy csenddé nemesedjenek. Kedd este 11 óra, vége az idei Sziget nagyszínpadi programjának, túl vagyunk a javán, ezután már minden csak afterparty szintig juthat.
Pörögjünk vissza.
A mindent beolvasztó Love is in the Air előtt a Prodigy gyalulta simára az agyakat, feledtetve, ami egy hét alatt felgyűlt. Brutál volt, nagyon brutál, Liam, Maxim és Keith meg a két kiegészítő elem, a dob és a gitár akkora energiabombát dobott le, hogy még azok is beindultak, akik olyan messze voltak a színpadtól, hogy távolsági buszjárattal kellett volna menniük a kordonig. Pedig a hangosítás nem volt csúcson, vagyis mi csak a csúcsokat hallottuk, a magas szólt, mély viszont szinte semmi, és amikor mégis, akkor valahonnan a föld alól. Ennek ellenére mindenki ott volt.
És amikor mindenkit mondok, akkor tényleg mindenkire gondolok, egyszer ugyanis kijutottam a tömegből, és olyan volt, mint egy ócska, kihalt városos zombifilm, amiből még a statisztákat is kispórolták. Közben a kajáldai asztalon táncoló barátnőmet egy hetvenéves néni szorítja le onnan. A hajszínek is tükrözték a mindenkiittvan-feelinget, ősztől a neonzöldig minden volt, erre meg pont a speckó frizuráival ismertségét megalapozó Prodigy-táncos Keith Flint jelent meg tökkopaszon.
Persze így is elég pszichó volt, ő az a figura, akit, úgy képzelem,
egész évben egy ketrecben tartanak,
és csak a koncertekre engedik ki, persze miután még fel is hergelték. Most is ilyen volt, de még így sem tudott túltenni Maximon, aki coolabb, relaxosabb arc, de végig vitte a showt. Azért mégis haragszom rá, mert a ráadásra lefulladt, nem volt már tüdeje a Diesel Powerhez, ami márpedig nagyon erős befejezés lett volna így, hogy másik két kedvencem, a Poison és az Out Of Space közé akarták ékelni. Na de így sem volt kismiska, amit leműveltek, a dob meg a gitár félelmetesen élővé tette a műsort, amit Liam úgy vezényelt le a kütyü-hegyek mögül, hogy a rajongók 96,7%-a egy pillanatra sem láthatta. Ezt hívják máshol szürke eminenciásnak.
Ezek után aki azt meri mondani, hogy a Prodigy nem egy erős zenekar, meg hogy már le vannak írva, az akkorát téved, mint ide Kína. A csodagyerekekben van annyi energia, hogy még hatvanévesen is fel tudják majd forgatni a világot, ahogyan a nap másik sztárja, Iggy Pop is teszi. Bár koncertjéről a budapesti dugó miatt sikerült jórészt lamaradnom, annyit azért elkaptam
belőle és főleg közönségéből,
hogy a nagyszínpad egyik sarkától a másikig 15 perc alatt tudtam elgyömöszölni magam. Iszonyat nagy tömeg volt, pedig még javában sütött a nap, de az is csak azért, hogy megcsillanhasson a punkveterán izzadt-izmos felsőtestén.
Ez már csak egy ilyen nap volt, hogy ne mondjam, még az Anima is szakított becsülettel, rengeteg vendégénekessel meg MC-kel, korai volt sajnálni őket azért, hogy két ekkora és ilyen kemény név közé kerültek. A sajtós backstage közben már full volt, egy pisilés tíz perc, egy sör öt, a Prodigy meg jó félóra, de végül csak meglett az interjú, amit annyira akartam. Liam és Maxim amúgy meglepően mosolygós és kemikália-mentes volt, kár, hogy szorított az idő, ők mentek fellépni, én meg fotózni őket. Ez a rossz,
ha dolgozik az ember, lemarad
arról, amiért jött, mert ugye egyszerre fotózni meg a koncertre figyelni lehetetlen, s ha még bulizni is akarnék, szóval semmi nem jó, csak az egy érzés, hogy mégis megvan, amiért jöttem, ott a diktafonon a sztárok, a gépen a fotók, már csak a pisilés van hátra, és az az ötven-hatvanezer néző, akin át kell verekednem magam.
Később silent disco, ez a legjobb találmány az idei Szigeten, csend van, csak a refrén hallik néhány torokból, mindenki fülhallgatón kapja az alapot a tánchoz, egyszerre kettőt is, tessék választani, Depeche Mode vs. Metallica, meg ilyenek, de a legnagyobb király ezen a héten Max Romeo és a Chase the Devil, amelynek az a refrénje, hogy "I'm gonna send him to outa space, to find another race". Ismerős? Igen, innen kölcsönözte a Prodigy az Out of Space lényegét, és most az eredeti verzió bünteti a remix-buzikat: nincs begyorsulás,
ájtékjórbrejntuönádördájmensön,
csak finom reggae-nyugtató. Ez az a hely, ahol mindenki önfeled, nem nézi, hogy milyen hülyén táncol a másik, mert ugye lehet, hogy a másik valami egészen másra táncol, és akkor már nem is hülye, és ettől mindenki felszabadul, és a fülre izzad a fülhallgató, és így tovább hajnalig, ami már a Volt teraszon, de ha kicsit arrább, akkor már nem arra, hanem a konténerpüfölők ritmusára, aztán meg már csak a taxi, és haza, haza, talán jövőben majd, jóéjt.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!