Az együttműködésről -- illúziók nélkül
2001. november 13. 17:10, utolsó frissítés: 17:10A civil szférában, a kistérségi mozgalomban, a helyi közösségfejlesztésben egyik leggyakrabban használt szó az "együttműködés".
Ha két szervezet képviselője találkozik, akkor búcsúzáskor egészen biztosan egyetértenek abban, hogy ezután "jobban együtt kell működniük". Ha kerekasztal beszélgetésen veszünk részt, a szónokok egészen biztosan teret szentelnek az "össze kell fogni", "lépjünk fel közösen" jellegű szlogeneknek. A civil szervezetek sikeres eseményeiről tudósító média beszámolói rendszerint nem feledkeznek meg annak hangsúlyozásáról, hogy a bemutatott esemény "a sikeres együttműködés eredménye".
A pályázatok indoklási anyagaiban, a pályázatokhoz csatolt ajánlásokban szinte kivétel nélkül a "több szereplő együttműködése" a vezérmotívum. Ha az elmúlt évtizedben valamiről megtanultunk gördülékenyen beszélni, akkor az együttműködés témaköre bizonyosan ide sorolható. Tudjuk, hogy hol, mikor, miért, hogyan kell róla beszélni. Társaságban, mások füle hallatára szemrebbenés nélkül hirdetjük az együttműködés eszméjét. Még olyan versenytársak vagy akár ellenfelek előtt is, akikről egészen bizonyosan tudjuk, hogy mindig messze el fogjuk kerülni őket. A nyilvánosság előtt elmondott szavaink, mások számára is látható arcjátékunk, gesztusaink szintjén minden esetben "együttműködés pártiak" vagyunk, mert mást nem mondhatunk.
Ez a szöveg nem hamis, csak normatív. Nem szerepjátszó, csak alkalmazkodó. Tájainkon egy viszonylag új köznyelv része, egy olyan nyilvános diskurzus része, amelynek egyelőre kevés elemét ismerjük, és még kevesebb elemét használjuk. Azt a keveset azonban sűrűn, ismételgetve és igen sokszor alkalmatlan módon. Mint amikor valaki egy-két játékfogás megtanulása után nagy játékosnak akar látszani.
Mindez persze nem baj. A közéleti, társadalmi szerepvállalás eszköz- és fogalomtárát, nemkülönben grammatikáját vagy stiláris eszközeit csak lassan, akadozva tanuljuk. Inkább az a kérdés, hogy miféle tényleges kooperációk húzódnak meg az "együttműködésre" utaló sok szép kifejezés mögött. Mi a valóságos tartalma a sok állításnak és bizonygatásnak? Valóban vannak-e az együttműködésnek igazán hatékony formái, vagy egyelőre csak az új közéleti diskurzus egyik kulcsfogalmának térnyerése az, amiről beszámolhatunk?
Bár az együttműködés igen sokféle területen vizsgálható, elemzésem elsősorban a nonprofit szervezetekre vonatkozik.
Helyi, térségi szinten több olyan tényező van, amely a tényleges együttműködés korlátja lehet. Ezek közül csak azokat sorolom fel, amelyeket megfigyelések, tapasztalatok alapján a leggyakoribbnak tartok. Természetesen az együttműködésnek személyi adottságok vagy érdekek is útját állhatják. Ezúttal azonban olyan korlátozó tényezőket sorolnék fel, amelyek jelenléte sokkal kevésbé nyilvánvaló, amelyek a szervezetek "belső" tartozékai. A megfigyelések olyan periferikus térségből származnak, ahol nagyon sok szervezet alakult és alakul.
Bármilyen paradox jelenségnek tűnik, az együttműködés első helyen említhető korlátja már a szervezetek megalakításába bele van kódolva. A szervezetek ugyanis viszonylag pontosan megfogalmazzák azokat a célokat, amelyeket el akarnak érni, de szinte soha nem nevezik meg azt a konkrét feladatlistát, amelyek a kitűzött célokhoz elvezethetnek. Éves beszámolók vannak, de nincsenek éves tervek. Elképzelések vannak, de ritka az előzetesen kidolgozott és számon kérhető program. Sikeres rendezvények, akciók is szép számmal vannak, de ritka a folyamatos, rendszeres szervezeti tevékenység.
A célok és az elvek szintjén két szervezet könnyen kijelenti, hogy hajlandó együttműködni. De konkrét cselekvési menetrendek hiányában nem lehet közös cselekvések megszervezését, lebonyolítását megoldani. Beszélni lehet ilyesmiről, de cselekedni alig. Mindehhez persze hozzátartozik az, hogy rendszeres, folyamatos cselekvések híján a legtöbb szervezet időnként nagy akciókat szervez. Ezekkel tölti ki (véli kitölteni) a rendszeres cselekvések hiánya miatt keletkező űrt. Egy-egy szervezet rendkívüli, nagy akciója pedig értelemszerűen saját tevékenység. Ilyen esetekben együttműködésre nincs igazából szükség.
Az együttműködés esélyeit jelentősen csökkenti az a tény, hogy a nonprofit szervezetek világában rendszerint "hiánygazdaság" uralkodik. Csak néhány példát említenék azokra a hiánytípusokra, amelyek folyamatosan sújtják a periferikus térségben található szervezeteket: információhiány, eszközhiány, anyagi források krónikus hiánya. Ezek a hiányok jelentős különbségeket alakítanak ki a sok kis szervezet körében, különösen, ami az elérhető teljesítményszinteket illeti. Az eltérő információkkal, eltérő eszközállománnyal, eltérő anyagi forrásokkal rendelkező szervetek között az együttműködés esélye nagyon-nagyon kicsi. Még akkor is kicsi, ha ugyanabban a térségben, ugyanazon a településen, ugyanazokért a célokért dolgoznak.
Az együttműködési keretek kialakulásának és fenntartásának egy másik korlátja a szervezetek belső intézményesültségében keresendő. Igen kevés olyan szervezet van, amelynek működési ereje és teljesítménye, társadalmi súlya, kapcsolatrendszere az intézmény szerkezetébe van beépítve. Sokkal inkább azt tapasztaljuk, hogy az intézmény meghatározó vezetői, képviselői személyesen "birtokolják" mindezeket. Ha elmennek, akkor szinte mindent magukkal visznek. Ennek a belső intézményesültségnek a hiánya nagyon behatárolja az együttműködési lehetőségeket. Hiszen ezek szerint adott esetben nem a szervezetek, hanem csupán a két szervezethez tartozó meghatározó személyek működnek együtt. Ami önmagában akár igen jó dolog is lehet. De semmiképpen nem tudja helyettesíteni a tényleges intézményközi együttműködést. Legfeljebb a deklarációk szintjén.
A felsorolt jellemzők mintegy automatikusan épülnek bele a térségben létrejövő szervezetekbe. A szervezetek vezetői sok esetben észre sem veszik, hogy a potenciális partnerekkel való együttműködés korlátjai olyan belső szerkezeti tényezők, amelyek őket is "fogságban" tartják. Olyan belső korlátok ezek, amelyek adott esetben a jó szándékú, tudatosan vállalt együttműködési programokat is szétzilálják. Ha mégis sikeres és tartós az együttműködés, akkor időben, energiában igen nagy árat kell fizetni érte.
Mindezek ellenére természetesen vannak -- hosszabb-rövidebb időtartamú -- sikeres együttműködések. Az érdekérvényesítés vagy a védekezés kényszere gyakran egybekapcsol két vagy több szervezetet. A tényleges, programszerű együttműködés azonban igen ritka jelenség. Ehhez önálló, a konkrét feladatok megoldásán rendszeresen és következetesen munkálkodó szervezetekre van szükség. Ez a "felnőtté válás" késlekedik, igen lassan halad. Az elmúlt első évtized a szervezetek síkján nem az együttműködés évtizede volt. Csak remélhetjük, hogy a következő tíz év az együttműködések időszaka (is) lesz.