Moulin Rouge -- szenvedély, féltékenység, elhalálozás
Gyöngyi Annamária 2001. november 11. 22:00, utolsó frissítés: 22:00[Filmszemle] Akik látták Baz Luhrmann előző filmjét, a Rómeó és Júliát dicaprios változatban: tudják, mire számíthatnak. Akik nem, azoknak ezt meg kell nézniük.
Baz Luhrmann stílusát akár posztmodern giccsnek is nevezhetnénk, de nem biztos, hogy nem érdemes megkegyelmezni a rendezőnek azért a néhány figyelemreméltó pörgő képkockáért, amivel még sikerül pár hosszú percig lekötnie a nézők egyébként képektől túlhajszolt agytekervényeit. A videoklip-szerű vágásokkal felpörgetett Moulin Rouge-intro, amellyel belevettetünk a magát az alvilágot jelképező párizsi lokálba, hamar megtorpan, és a film színvonaltalan poénokkal tűzdelt unalomban zötykölődik tovább. Persze azok, akik még képesek arra a bravúrra, hogy teljesen belerelaxáljanak egy moziszékbe, akár még derülhetnek is az (úgy tűnik) örökzöld vígjátéki sémákon.
Luhrmann a musical jócskán elavult műfajának aktualizálására tett kísérletet. Elsősorban a látvány felgyorsításával, majd a zenei turmixxal, aminek eredménye sajnos egy rosszízű vegyes-saláta, amiben semmi sem passzol semmivel. (Mentségére csak annyit, hogy igazán jó musicalt még Woody Allenek vagy Lars von Triernek sem sikerült összehoznia.)
A film, ha tetszik, eklektikus mű, amelyben egyaránt megtalálhatók musicali, burleszki, vígjátéki vagy szappanoperai elemek. Külön figyelmet igényel a film zenéje, amibe mindenki belefér, aki már kapott aranylemezt: David Bowie, Nirvana, Queen, Madonna, The Police, Fatboy Slim, Massive Attack, Christina Aguilera és még sorolhatnánk, de minek. Az önkényes sokszínűség inkább megmosolyogtat, mint megérint...
A cselekmény helyszíne 1889 Párizsa, de az egyetlen teljesen korhű elem -- néhány jelmezt és a tüdőtuberkulózist leszámítva -- Toulouse Lautrec. A festőművésznek hálátlan szerep jut, jellemrajza viszont így sem elnagyoltabb, mint mindenki másé. Luhrmann víziójában a Moulin Rouge és környéke gigantikusra növekszik a város többi részének kárára. Az aránytalanságok érdekesen szabják át Párizs arcát. Egyébként nem tudunk meg semmi újat a századforduló bohém művészeiről, sem a Moulin Rouge világáról. Ugyanúgy nem derül ki semmi a szerelemről sem -- szerelem, szerelem, csók, vad szenvedély, féltékenység, elhalálozás. A film a revük világának látványosságaira és csillogására, illetve Nicole Kidman elvitathatatlan bájaira épít.
A történet (végtelenül) egyszerű. Adott a szegény, fiatal és (egyértelműen?) jóképű költő, aki a Fővárosba utazik, és a Montmartre-i művészek életének központjától, a Moulin Rouge-tól nem egészen 4-5 centiméterre szobát bérel. Ezt követően nagyon gyorsan szerelmes lesz a leghíresebb kurtizánba, aki tulajdonképpen halálosan (beteg) rendes nő, aki csak azért vállalja megalázó életformáját, hogy egy nap "igazi színésznő" lehessen, méghozzá olyan, aki "igazi színpadon" játszik, amihez természetesen gazdag és befolyásos támogató kell. Ami ez után jön, azt bármelyik romantikus kitalálhatja.
A film nagy pozitívuma Ewan McGregor skót színész személye, akit a Trainspotting tett ismerté, és akit úgy tűnik, még nem sikerült megtanítani "amerikaiul" mosolyogni. Nicole Kidman és Ewan McGregor énekesként debütálnak ebben a filmben: azt, hogy tudnak-e énekelni, mindenkinek magának kell eldöntenie.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!