Omega-koncert: füst, lézer, petárda plusz istennyila
Sipos Zoltán 2005. május 23. 13:15, utolsó frissítés: 13:11„Uncsi, de biztos” alapon a szokásos csomagot kaptuk. Markóba belefagyasztották az egység-retorikát.
A tömeg
Az Omega píárosa ötvenezer emberről beszélt, más becslések szerint harmincezren voltak jelen marosvásárhelyi koncerten 21-én. A stadionban sem a pályán, sem a lelátókon nem nagyon lehetett moccanni. (A 90 éves nagyapám is fontolóra vette, hogy eljön megnézni az Omegát.)
Markó
Életének és karrierjének alighanem legrövidebb beszédét tartotta Markó Béla: akkora füttykoncert támadt amikor felsomfordált a színpadra, hogy mire előkaptuk a fotógépet és ráfókuszáltunk, már le is lépett – ezelőtt persze elhabogott egy gyors kis egységretorikát. A bannereken ott volt az RMDSZ új buli-szlogenje: „szabad a tánc”.
Köszönjük, hogy ezt megengedik nekünk.
A budi
Egyetlen női véce működött a stadion területén. A férfiak ökobudira mehettek: a fal mellé.
Az előzenekar
A vásárhelyi származású Keresztes Ildikóról és truppjáról csak annyit tudunk felidézni, hogy elénekelték Tina Turner Simply the Best-jét. Ugyancsak emlékezetes volt, amikor Ildikó azt fejtette ki, „nem tudja elmondani, mi van itt belül”, miközben topra vetkőzött. Ezután még jött egy Ez itt az én hazám Máté Pétertől – ettől ki-ki ízlése szerint meghalt vagy újjászületett.
A hang
A pályán, a színpad előtt lobogott az ember haja a mélyhangoktól, mégsem ért az egész túl sokat: legfennebb a refrénekből lehetett kivenni, hogy mit énekel épp az Omega. A stadion más pontjain azonban nem csak a gatya rezgett, zenét is lehetett hallgatni – szakik szerint szó nem érheti a színpadtechnikát, ilyen szerkót ritkán látott Erdély.
A show
Megvolt. Füst, lézer, petárda, istennyila – meg is lennénk elégedve velük, ha nem tudnánk, hogy ez csak a standard, légmentesen csomagolt műsor volt egy-két kisebb változtatással. Vagyis uncsi, de biztos alapon azt nyomták le Omegáék, ami már évek óta a kisujjukban van.
A projektor
Mivel a koncertből nem hallottunk sokat, és élményeinket inkább a „hangmasszázs” kategóriával írhatjuk le, bőven volt időnk bámulni a kivetítőt. Rájöhettünk, hogy nagyon szar lehet Kóbor Jánosnak hatvanvalahány (köszönjük olvasóink kiigazítását – szerk. megj.) évesen eljátszani huszonéves önmagát. Szerencsére ő nem látta magát a kivetítőn.
Kóbor belassult mozdulatainál és maszk-szerű mosolyánál csak a billentyűs Benkő volt szánalmasabb: néha a régi idők emlékére bólogatott egy kicsit, meg-megrándult a szája. Ezt leszámítva arca olyan unott volt, mintha az esztergapadnál húzná az igát esti műszakban, minimálbérért. Ami érthető – 30 év után rendesen torkig lehetnek már ők is a Gyöngyhajú lánnyal.
A hangulat
Valamiért elmaradt. A külsőségek persze megvoltak: volt gyertyagyújtogatás, csápolás, rinya és ájulás, de valahogy nem állt össze az egész tisztességes bulivá. Az emberek zöme illedelmesen ácsingált és nézelődött – aki nem, az elaludt vagy hazament. Alig táncolt valaki, úsztatásról meg egyéb extrém megnyilvánulásokról nem is beszélve.
Az egészet körüllengte egy megmagyarázhatatlan múzeum-fíling – mindenki emlékszik ilyenre: nyikorgó parketta, poros szekrények és pár műanyag dinoszaurusz.
Fotók: Egyed Ufó Zoltán
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!