Elég ujjal hozzáérni, a szöveg máris eltűnik
Székely Sebestyén György 2005. május 12. 11:50, utolsó frissítés: 11:50Atelier 169: a művész gondolkodásunk csapdájába csalogat.
Áprilistól az Atelier 169 számít Kolozsvár legújabb galériájának. A második kiállítás alkalmával Axel Töpfer, a lipcsei művészeti egyetem fotószakos növendék tisztafehér installációval mutatkozott be. A tárlatot a galéria tulajdonosa, a kiállító lipcsei kollegája, Eduard Klein nyitotta meg, aki azzal a szándékkal hozta létre a kiállítóhelyet, hogy különböző országokból egyetemistákat hívjon meg.
Az egyszobás kiállítás alkotó részei a következők: a helyiség közepén elhelyezett, köralakú, hangyabolyra emlékeztető, papírból és gipszporból álló elem; egy, az előbbi elemet megvilágító villanyégő, valamint a falakra ugyancsak gipszporral "írt" feliratok (három darab): You Remember, Is Just Itself, It Has No Context.
Az ablakok ködösen fehérek,
a falak is, még a csempekályha is fehér - ez utóbbi már a szoba adottsága, de világos, hogy a kiállító a fehér dominanciájával a kifejezőeszközöket kívánta minimalizálni.
Rögtön észlelhető, hogy a művész színek vagy tobzódó taktilitás révén nem a tárgy anyagszerűségére irányítja a figyelmet, hanem éppen ellenkezőleg, a kiállított tárgyak és a szöveg tartalmára, összefüggéseire összpontosít. Maga a választott médium, a gipszpor is az anyagi világ törékenységre, tömörséghiányára utal (elég ujjal hozzáérni, a szöveg máris eltűnik).
A falakról a három szöveg mintegy rámutat a "műalkotásra", s ezzel egyidőben, a szavak egymáshoz is viszonyulnak, anélkül, hogy a sorrend számunkra nyilvánvaló lenne; ezáltal többféle olvasatot tesznek lehetővé. Az enyém csak egy a matematikailag kiszámítható (?) variációk közül.
A terembe betoppanó látogatónak lehetséges, tetszik a porsüveg puritán látványa, de az első benyomás hamar feloldódik és további kihívást, élményt vár.
Az egyik szöveg azt mondja: te emlékszel.
A mondat végén nincs se felkiáltó-, se kérdőjel. A néző dönti el: valójában mire emlékszik a látás során? Én, őszintén, nem túl sokra. De rögtön kapjuk a másik "használati utasítást": csak önmaga.
A kiállított tárgy semmi mást nem képvisel, csak önmagát, nem ábrázol és nem akar semmi másra se emlékeztetni. René Magritte óta tudjuk, hogy a festett pipa nem pipa, hanem egy festékkel fedett vászon. A 20. századi művészet is gyakran és különféle módon törekedett arra tanítani, a műtárgyakat úgy nézzük, mint önálló és magában álló (való!) valóságot.
Talán a mai néző már
nem is akarja másként nézni a műalkotást, és éppen ezért szeretné, ha a műalkotás nem csak meghatározná önmagát, hanem meg is teremtené saját valóságát. Tudjuk, Nárcisznak baja származott abból, hogy saját képmásába szerelmes lett. Azt hiszem, a mai művészet egy része elidegeníti a nézőt, ha megelégszik azzal, hogy tükröt tartson maga elé. Elidegeníti, ha megelégszik saját létének puszta hirdetésével.
Visszakanyarodva a kiállításhoz: a harmadik szöveg arra figyelmeztet, hogy a tárgynak nincsen kontextusa. Számomra nem is volt teljesen érthető Töpfer talán legproblematikusabb és egyben legprovokatívabb kijelentése. Ugyan kávé mellett beszéltünk a kiállításról (másról is), akkor már világosabbá vált a munka, de továbbra is értetetlen maradt számomra
a kontextus-hiányra vonatkozó passzus.
Azt hiszem, semmi sem érthető kontextus nélkül. Tartalom nem létezhet kontextus nélkül, ahogy műalkotás sem. Ha így állunk hozzá, akkor vagy úgy tekintjük, hogy a művész téved, vagy – és azt hiszem, ez vonatkozik Töpferre – azt kell hinnünk, a művész gondolkodásunk csapdájába csalogat be. Ha azt mondja valaki, hogy a tárgynak nincsen szövegkörnyezete, akkor rögtön elkezdjük azt keresni. És miközben a kontextust keressük, megértjük a műalkotást.
Töpfer munkája éppen a paradoxon által keltette fel az érdeklődésünket és késztetett megismerésre. Rávilágított arra, hogy kritikai szellem nélkül nem is kerülhetünk a műalkotáshoz közelebb.
A nagy változást "szemünk gondolkozásában"
ténylegesen az jelentheti, ha a műalkotást nem a külső, látható valóság alapján fogadjuk el, hanem annak belső valóságát kritikus szemmel, saját összefüggései (kontextus!) alapján próbáljuk megérteni. Természetesen, teljesen ismeretlen dolgokat nem ismerhetünk meg.
Töpfer demonstrációja tulajdonképpen ugyanazzal a művészet-meghatározással szembesít, amelyet a konceptuális művészek előtt már Magritte is megfogalmazott. A szöveg és kép közötti feszültség elbizonytalanítja a nézőt és ezáltal a művészet valójának felfedezésére készteti.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!