Dj Naga: tekeregni világok és lélekállapotok között
kérdezett: Sütő Zsolt 2004. november 25. 13:25, utolsó frissítés: 13:25Pesten is van hardcore-buli, ahol a legöregebb 14 éves, és bebogyózva őrjöng a 200 bpm-re. A zene mágikus vibráció: öncsonkítás, ha ebből levágsz. Mintha masszíroznának, #b#de csak a füledet#/b# – mondja a magyar szcéna második legjobb dj-e.
Honnan a név?
– Nincs itt semmi extra misztika. A hinduista szerzetesekről olvasgattam egy könyvet, és megtetszett az egyik szerzet neve: a Nagák... Tetszettek ezek a hangok. Azóta persze már rengeteg megfejtésről hallottam, és még sokról fogok. Lengyelül például valami olyasmit jelent állítólag, hogy meztelen nő...
Mindenféléket lehet olvasni, tudni rólad. Összefoglalnád azt, ahol, és amikor összeért életedben az elektronikus zene, a tekerés és a kulturális antropológia?
– Az egyetemi éveim vége felé valahogy egyszerre történt Budapesten sok izgalmas dolog. Akkor volt a Tilos fénykora, akkor indultak ezek a bulik, és mivel az antropológia valami olyasmire hívta fel a figyelmemet, hogy nyitott szemmel értelmezzem a körülöttem történő eseményeket, igyekeztem ennek a furcsa, szürreális közegnek egyfajta "sűrű leírását" adni a diplomamunkámban.
Aztán a dolgozat tárgya kiragadta az életemet a társadalomtudományból, és dj-ként folytattam. A kultúrát megérteni igyekvő szellemi erőfeszítés nyilvánvalóan egyetemes jellegű valami. Az ember legtökéletesebb meghatározása számomra: aki a kultúrát termeli és érti. Nyilván, a kultúra szerkezete, működése és diverzitása, földrajzi alapú variációja hihetetlenül színes - ebben hasonlít a zenéhez...
Másfelől, mintha a zene leglényege valahogy nem a szintagmatikus, vagy akár szimbolikus dimenziói volnának, hanem van ott egy közvetlen lélekáramlás, amely a többi művészethez képest nekem kevésbé tűnik kulturálisan meghatározottnak. De ez csak egy sejtés, nem több.
Közvetlen lélekáramlás a zenében? Ez volna a "chi"?
– A chi lényege a világot élettel kitöltő áramlás, maga a mozgás. A chi sosem áll – úgy nincs is értelme, annyiban van, amennyiben mozog. A zene ugyanígy képes áthatni az érzékelést – felveszel egy walkmant, és ugyanaz a villamosmegálló egy másik, költői arcát mutatja.
Ezek a megfoghatatlan tartalmak valahogy formátlanul léteznek talán, de mindenképp a zene szerzőjének a lelki antennáján keresztül áramolnak a formák világába – akár a chi. És azután a zene közvetlen csatlakoztatási móduszával eljut a hallgató lelkébe. nem is tudom, lelki értelemben, mi mérhető még a zenei információátadás közvetlenségéhez... Olyan ez, mint egy formagyakorlat a harcművészetben.
Mikor diplomáztál?
– 1996-ban, a dolgozatomat az LSD használatról írtam, és a jelenkori – vagyis az akkori – party-világ elemzése volt. A Replika című folyóiratban jelent meg belőle a legfontosabb fejezet, ott utána lehet keresni.
Határokat feszegetni?
– Nem is tudom, azt hiszem olyan buta formát ölt ma a droghasználat – nézd meg, már Pesten is van ilyen hardcore-buli, ahol a legöregebb 14 éves, és rettenetesen bebogyózva őrjöngnek a 200 bpm-re. Ennek annyira semmi köze bármifajta határfeszegetéshez, hogy kezdek arra gondolni, talán jobb egyszerűen csöndben maradni ezen a ponton.
Nincsenek illúzióim a tekintetben, hogy semmi értelme azt fejtegetni, hogy lehetséges a felfoghatóság végét aktívan nyitogatni, hogy aztán magától is nyíljon, hogy a szabadság és a rettegés mind megízlelnivaló tartalmak... Nem tudom, inkább nem ajánlom, buta, buta, rettentő buta, ami itt folyik.
A mainstream gondolkodás az, hogy van a drogos és van a tiszta, árnyalatok pedig nincsenek.
– Csak nagyon általánosan lehet erre... A zsidó-keresztény-mohamedán világkép új vonása volt az ember szellemtörténetében a kinyilatkoztatottság, kiválasztottság és a törvényalapú kozmosz – ezt némileg Jézus szeretet-elve próbálta – sikertelenül – felülírni.
Ebből a kőtáblás alapból egyenesen következik, hogy a kísérletezés az érzékelés kiterjesztésére, kifinomítására bűnös és tiltandó dolog. Ami tiltott, kulturálisan tabu, az egyben nem gyakorolható, annak saját diskurzusa, finomodása, fejlődése nem lehetséges.
A drog a kései polgári szekuláris
-individualisztikus európaiság kapcsán került elő a fehér ember számára ismét, miközben az egésznek ez a fent vázolt ethosza változatlan maradt. Miközben a kultúra hálózatossá és demokratikussá válása közben elkezdtük használni ezeket a szereket, használatuk visszavonhatatlanul elszakadt a hajdani szakralitástól – kár is erre szót vesztegetni, a mi világunkban nem releváns sámánokra, a RigVédára, a Szómára meg ilyenekre hivatkozni.
A leghalványabb fogalmunk sem lehet erről. Ugyanakkor az érzékelés-tiltási dogma olyan jól bevésődött az elmúlt kétezer évben, hogy immár felvilágosult, polgári szerhasználatunk kapcsán sem alakulhat ki megnyugtató kulturális diskurzus, mely normákat teremtene.
Momentán csakis az élvezeti-mennyiségi-piaci oldalról van ide bejárás, ebben az értelemben viszont a drog a fogyasztói típusú illúziógyár egyik terméke: amikor öt bogyóval a fejedben elmész egy partira, ugyanúgy viselkedsz, mint amikor ilyen és ilyen márkájú cipőt vásárolsz, maximum ennek a portékának az identitásmezejében fontos elem, hogy illegális – azaz trendi. Ennyi a véleményem. Ugyanolyan buta a drogfogyasztásunk, amilyes sötétek a kereskedelmi adóink – no difference!
– Mi volna akkor a határsértés?
A határsértés – szerintem – a rutinokkal szemben vívott laookóni csata. A rutin a halállal, a megdermedtséggel, a hatalommal kapcsol össze – ha a rutinok átfogják az életed, már csak biológiai értelemben vagy életben.
Aki határt sért, az mindig valamilyen rutin felrobbantásán szorgoskodik. Én drukkolok neki, miközben tudom, hogy az establishment-re, a formalizáltságra és a rutinra igenis szükség van, de nem az uralkodói székben! Az elektronikus zenei műfajok halálát és születését ugyanilyen rutin és antirutin láncban lehet leírni.
– "A zene mágikus kifejezésmód, vibráció – és öncsonkítás, ha ebből bizonyos dolgokat levágsz. Olyan ez, mintha megmasszíroznának, de csak a füledet. " – mondtad a különböző zenei stílusok keverése kapcsán.
Arra gondolok, hogy a techno-zene által megalapított befogadói környezet, ti. a party, valahogy szereti, ha egyfajta stílus jellemez egy adott rendezvényt. Én ezt mindig szűknek éreztem, mert egy nagyobb zenei spektrummal egy dj tényleg elkalauzolhatja a közönségét a képzelet, az átélés különféle világaiba, de ha csakis break-beat vagy drum and bass vagy psy trance szól egy adott bulin, akkor az egyfajta öncsonkítás – számomra.
Pláne, ha még ehhez hozzácsapjuk a népek lagzi-igényét... Szerintem nem lehet mindent elmesélni lagzi típusú veretős zenékkel, nekem volna igényem erre a másik utaztatásra is....
Úgy tűnik, az időnként összeálló Cökxpon-dolognak rendszeres vendége vagy. Idén nyáron igaziból felpörgetted az ambient-szundit…
– Nagyon szeretem ezeket az alkalmakat. Itt tudok nyolc órát játszani, és ekkor mód van arra, amit az elején említettem, hogy lehet tekeregni a világok és lélekállapotok között.
Ez azt jelenti, hogy a Cökxpon különleges hely? Ha az, miért, miben?
– Mert elmélyültebben, hosszabban lehet zenélni.
Hogy írod a muzsikádat?
– Én is PC-n dolgozom, és abban reménykedem, hogy még néhány év, és úgy fogok tudni dolgozni, mint akiket rettentően szeretek zeneileg, és akik szintén PC-n nyomják. Sosem hittem volna, de a kedvenc hangzásaimról mindig kiderült, hogy csak egyszerűen néhány tíz év tapasztalat és egy PC van mögötte... Szerintem a szoftver mellékes, tizedrangú kérdés, akkor már inkább a hangkártya, vagy az a helyiség, ahol valaki zenét akar írni...
Egyébként mindenki valamilyen számítógépen nyomul. Nem nagyon tudok senkit, aki kőkeményen külső rendszerrel dolgozik. Megnéztem volna pl. a Chemical live-act-et, ha közel engednek. Sötét gyanúim vannak…
Sorolj fel néhány zene-szoftvert.
– Nem sorolok. Nem értek hozzá, és szerintem érdektelen a kérdés. Minden funkcióra más a jó, de baszki, zenét kell csinálni, a zene keres magának formát... Nem az van, hogy a Fruity-ban összedobok egy groove-ot, és akkor hajrá ebből lesz egy nóta... Lófaszt. Nem groove-okból kell kiindulni. Én nem írtam eddig még olyan zenét, hogy istenkém, de elégedett vagyok magammal...
Úgyhogy nem tudom. De egy biztos, amikor zenét írok, szituációkat, arcokat képzelek el... Nem érdekel ez a szoftveres ügy: tizedrangú kérdés.
Mint vállalkozás is jól működik a CHI Records?
– Nem. A Chi olyan misszió, amelynek feladata az, hogy minél több jó zenét adjon ki, itt másodlagos a lóvé... Örülünk, hogy életben van. Fellépéseimből élek, egyelőre a Chi-ből egy fillért sem láttam még.
Támogatja ezt a missziót valaki, valami?
– Senki és semmi. Nem vagyunk rajta a támogatási térképen. Nem létezünk. Innen a misszió, hogy mégiscsak létezünk, és, hogy meg tudnak jelenni ezek az itthoni fiatal zenészek, és, hogy mégiscsak fel tudnak lépni itthoni fiatal dj-k. És közben az egész valamifajta műfaji és stiláris határsértegetést erőltet.
Ez misszió: hogy itt a végeken, itt ahol a legtöbb chips fogy, és ahol a kereskedelmi televíziózás a legtöbb áldozatát szedi, ahol a követői magatartás a cipőtől a zenén át a párválasztásig mindent ural, ahol az egyéni és kulturális identitás csakis a mások identitásához képest meghatározható.
Szállj fel a villamosra Pesten, rögzítsd a tekinteteket, ahogy méregetnek, és tedd meg ugyanezt Berlinben, és megérted... Szóval ebben a közegben próbáljuk elfogadottá, sőt megkívánttá tenni az egyéni, saját formakeresést és identitást, kísérletezést, viccet – igen, ez misszió.
Frankhegy, Cinetrip…
– Hát igen, nagyon hiányzik, hogy ez a része eltűnik, és marad a vendéglátó... Rendben vannak a klubok is, különösen, ha gonddal megcsinált klub, de az igazi vitamin mindig ezekben az elvarázsolt alkalmakban van.
A Cinetrip is ilyen kis kreatív ügy volt, méltán lehetett rá büszke a magyarországi közeg, akár a Tilosra a maga idejében. Csak hát nagyon nagy szarka nagy farokkal – sajnos maradnak a rettentő buta sörcsap típusú brékbit rendezvények valamelyik olcsón megszerezhető csarnokban, és jönnek a jukéj didzsék majd nyaralni, ez nagyon rosszat tesz az itthoni szcénának.
Arra gondolok, hogy maga ez a szcéna is olyan, mint egy lény: a lokális izgalom, kreativitás tartja igazából fenn a lelkét. Törökbálint, Frankhegy, Cinetrip, Tilos - minden haldoklik, de az Olof Palme házban biztos minden hétvégén csattog majd valami hatalmas buli tök lelketlenül... Csak annyi ezzel a baj, hogy a legértékesebb közönség el fog fordulni tőle, és mondjuk inkább moziba megy, vagy mást csinál...
Van az egykori népzene és a mai elektronikus zene világai között valamiféle párhuzam?
– Persze. Alapvetően szórakoztatni hivatott mind a kettő, konkrét kulturális praxisokhoz köthetőek, és mindkettő funkcionális, azaz egy adott helyzethez hangolt, azt kiegészítő forma, és hát demokratikus is meg szegény... Stimmel.
A Tilos mostanság sűrűn szerepel az újságokban. A botrány-jellegű hírek mögött azonban mintha megerősödött volna az egész Tilos-mozgalom, az a szellemiség, ami mögötte áll. Hogy látod ezt?
– Szerintem nem így van. Az hogy a Tilos bekerül a nyilvánosságba, az csak annyi, hogy a hazai politikai élet kavargása és ez az amorf, kiszámíthatatlan és öntörvényű kis műhely, néha összecsattan és szikrát vet. Magam részéről nem éreztem semmi védhetőt a Tilos dolgaiban.
Ez a rádió akkor élt, amikor ez az anarchisztikus, közvetlen és emberi hang meglepő és érdekes tudott lenni az éterben, és aztán mindjárt meg is halt, amikor elhitte saját magának, hogy ez így elég is, és itt mindenki örökkön örökké jó fej tud maradni.
Elmulasztotta a rádió fénykorának megérdemelt figyelmét kihasználni, és valami más, immár rendezett formába rendeződni, és generációja, hívei számára valamifajta kulturális, ellenkulturális műhellyé alakulni, mely identitásképző alap is lehet az őrá figyelő sokak számára.
Bűnös dolog volt ezt a lehetőséget nem észrevenni – jelenleg nincs ott semmiféle szellem szerintem, agonizál az egész, egy gyufát sem felejthetsz az asztalon – ennyi maradt az anarchista misszióból... Ezek szerint miközben sokan komoly médiaállásokba ugródeszkáztak onnan, maga a rádió csak akkor lehet – fontos a magyar közfigyelemben, amikor valaki véletlenül elböffenti magát.
Külföldi fellépések, Románia?
– Sok országban játszottam már, de zenéim csak itthon jelentek meg a saját kiadónál... Sepsiszentgyörgyön és Temesváron játszottam felétek, de nagyon szívesen jövök bármikor, nagyon jó közönség, és talán még nem annyira trendi és belterjes, hogy még érti a lényeget, ami a hanghullám ártatlan fizikai befogadását illeti. Zenei értelemben teljesen nyitott embernek tartom magam és Romániában is nyitott emberekkel találkoztam.
Mint ceremóniamester, hová kalauzolod az embereket?
– Cerebláris ceremónia, hehe... Úgy képzelem, hogy ez egy nagyon finom kémiai szint, ami már kapcsolatban áll a nem kémiai avagy lelki szinttel. Úgy képzelem, hogy egyes atmoszférák, ahogyan az agy megtanulja őket, konkrét finom hormonális elválasztást indítanak el tánc közben, és ahogy ez a folyamat halad, mondjuk így, az agy a lélek különféle tájait gyártja le.
És ezt a teljes lefedettséget biztosíthatom én – a mediterrántól a Déli-sarkig bármi... A jeges electro, és a habzószájú illuminált, extatikus lagzibrék vagy house közti terület – minden jöhet, csak az út legyen követhető a közönségem számára...
Van, amikor sokat iszom, van amikor fegyelmezetten gyömbérezek, de mindig mérlegelem, hogy mi az ami belefér nekik.
Mit jelent az, dj-nek lenni?
– Nem tudom biztosan, mivel átmeneti szerep... Sok van benne ebből is abból is – a lényege biztosan a kontroll.. Kreatív kontroll: a táncosok érzékelésének a vezetése. A dj a táncolókkal együtt alkot egészet, a tánc pedig megint csak egyedüliként egy olyan befogadási forma, amely egyben aktív kifejezés is, ellentétben mondjuk egy galériában való nézelődéssel.
A táncos annyira intenzíven figyel, hogy a testével jelzi is a figyelmét. Valami ilyesmi. No ezt szolgálja ki a dj, mégpedig úgy, hogy részben engedi magára hatni a közönsége vibrációit, részben terelgeti is azt. Aktív passzív szerep – membrán, médium. Ha nem tévedek.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!