Hétfő a Szigeten: nem is volt rossz!
Hegyi Réka, Balázsi-Pál Előd 2004. augusztus 10. 19:11, utolsó frissítés: 19:02#b#[Sziget-fesztivál]#/b# Basement Jaxx: a közönség egy emberként mozog az őrült ritmusra, s már a koncert közepén nyilvánvaló, ez az idei fesztivál leglátványosabb, leghangulatosabb előadása.
BPE: Úgy általánosságban véve kijelenthetem: utálom a hétfőt. De a tegnapi kivétel volt, igaz, csak estére vált igazán jóvá. Napközben mindenki a szokásos pillepalack- és söröspohár-beváltással volt elfoglalva, vagy a Civil Sziget sátraiban játszott egy-egy ajándékpólóért. A sportvetélkedőkön még mindig nagy a jelentkezők száma, s velük arányosan nő a mankóval vagy befáslizott lábbal sántikálók száma is. A vasárnapi pangás után ismét benépesedett a Sziget, hétfőn 50 ezren voltak, ami négyezerrel több az előző napnál.
A nagyszínpadi program változatosnak ígérkezett, s az is volt, bár ez nem feltétlenül jelent jót ebben az esetben. A Japánból érkezett Electric Eel Shock heavy metálja szörnyen rosszul hangzott a délutáni napsütésben, de nem a napsütés volt a hibás. Néhány lelkes fémzenerajongó így is végigcsápolta a koncertet.
HR: Ma van a fesztivál utolsó napja. Nem is tudom még, hogy mi volt jó, és mi kevésbé. Az biztos, hogy a kellemetlenségeket majd elfelejtem, sokkal hamarabb, mint a pozitív élményeket, ezért most kellene összegezzem, mi is bosszantott.
Erre gondoltam valamelyik nap, mikor a Siemens sátorban lehetetlen volt a koncertre figyelni, mert az átható húgyszag elviselhetetlen volt. Tegnap már más helyszíneken is érezhető volt a bűz, például a tábor legolcsóbb kajáldája, a nemes egyszerűséggel Meleg Ételnek keresztelt kifőzde körül is. Egyre több a kolduló fiatal – tartalékaikat felélték, most mindenféle mutatvánnyal, jópofasággal próbálnak kicsalni a takarékosabbak, vagy a most érkezők zsebéből egy-egy sörre valót.
A mindennapos takarítás ellenére nő a kosz, a vizespóló-csaták körül a sár már olyan szagot áraszt, mint a disznóól. No, de nem érdemes most ezekre figyelni, mert zajlik az élet, ezer kilométer per óra sebességgel. Ja, és ahogy magam ismerem, pár nap elteltével amúgy is visszakívánom majd ezt a szigetlakó-fílinget.
BPE: A brit Ash zenekartól sokat vártam, épp ezért enyhe csalódást okoztak. Az utóbbi időben ugyanis teljesen háttérbe szorultak náluk a britpopos, alternatívos ízek a metálosabb hangzás javára, s ez, véleményem szerint, nem tett jót zenéjüknek. A közönség is hasonlóan gondolhatta, s a fiúk is érezhettek ebből valamit, hisz koncertjük alig több mint 50 perces volt.
A nyolcvanas évek egyik underground legendája, az újjáalakult Európa Kiadó viszont kellemes meglepetést okozott. Pénteken, a Sziámi fellépése után még azért aggódtam, hogy hatalmas bukás lesz az Európa Kiadó is, de ők rámcáfoltak, s ebben a népes közönség is nagy segítségükre volt. Remek koncertet nyomtak az idősödő arcok, hangulatosan, a közönséget bevonva adták elő régi sikerszámaikat.
HR: Justin Adams & The Wayard Sheiks koncertjét rövid ideig hallgattam. Profi zenészek, népszerű dallamok feldolgozása, világzene, de a hatodik napon kicsit már unom, semmi újat nem hoz a fesztivál sokszínűségébe, hozzájuk hasonló zenekart többet is láttunk a Világzenei Nagyszínpadon. Az Európa Kiadót is rövid ideig hallgatom, inkább tiszteletem jeléül, hiszen nem ismerem dalaikat, csak annyit tudok, hogy a 80-as évek undeground kultúrájának egyik markáns alternatív zenekara volt. Aztán rászánom magam, hogy még egy esélyt adjak a koncertektől bedugult, színház-befogadó csatornáimnak. Nem bántam meg, egyik leggazdagabb estét töltöttem a tábornak abban a negyedében.
A „nyitány” a Méheké. Két jó humorú, lazán improvizáló és parodizáló soproni előadó, énekes „antikoncertje”. Számukra semmi sem szent, ami nevetség tárgya lehet: Barbie baba, liturgikus dal, gregorián ének, de még a techno sem. Egy percig sem szabad komolyan venni, de muszáj szeretni bájos lazaságukat.
A Kortárs Táncszínházi Egyesület harmadik blokkja következik. Az első kettőhöz nem volt erőm, de a most látottak alapján arra gyanakszom, hogy értékes előadásokról maradtam le. Rövidebb, 20-40 perces kis produkciók együttesét állították össze a fesztiválra. A mai nap találkozási pontja az arc, a táncosok arca.
Mindkét produkcióban legalább olyan fontos, mint a mozgás és a zene. Nagy Andrea koreográfiájában három nő bolyong a fényekkel kijelölt Mágneses mezőben. Az előadás címe természetesen nem a fizikai valóságra vonatkozik elsősorban, hanem a tudat és lélek vonzásaira-taszításaira is, meg a magukba – az előadásban zenéjükbe és kijelölt terükbe – zárkózott emberek közötti erőkre is.
A második részben, a TranzDanz Sziklarajzok előadásában egy férfi táncol, keres, kutat maga körül, és láthatóan magában is. Valami régen elveszített és elfelejtett nyugalmat, harmóniát. A zenészek (Magony vonósok) hihetetlen figyelemmel megelőlegezik a táncos Kovács Gerzson Péter tekintetét, mozdulatát, muzsikus és táncos ritkán látható, tökéletes összhangban jelenik meg a színpadon.
BPE: Az est főattrakciója ennek ellenére is a Basement Jaxx volt. A dance-house vonalon nyomuló banda külön jelenség a brit tánczenei életben, energikus színpadi showjuk miatt nagy közönség-kedvenceknek számítanak. Most mi is megláthattuk, miért. Képzeljünk el egy gitár-turntable-dob-tam-tam felállású zenekart, amely belekezd az első számba, majd berobban egy súlyos egyéniségű és hangú souldíva, rá egy percre egy hip-hopper csajszi.
A második számnál előkerül egy rapper-lady meg egy Michael Jacksonos kiállású fickó, s két számmal később egy punk csaj is berobban. Ezalatt a háttérben egy vásznon észbontóan hatásos mozgóképek váltakoznak. Egyszercsak leáll a buli, mindenki kivonul, csak a gitáros és a turntablista marad egy dj-szettre, ami a tavalyi év legnagyobb hatású dalával, a White Stripes együttes Seven Nation Armyjával nyit, és később 50 Cent hangja is feltűnik benne az In the Clubbal.
Aztán folytatódik az orgia, a közönség egy emberként mozog az őrült ritmusra, s már a koncert közepén nyilvánvaló: ez az idei Sziget leglátványosabb, leghangulatosabb előadása. Ma megtudhatjuk, sikerül-e a Faithlessnek a zárókoncerten ezt is túlszárnyalnia.
HR: A franciaországi Georges Monboye Comany előadására ülök be a legnagyobb előítélettel, hiszen ismét a szabadtéri színpad van kijelölve helyszínként. Azt hiszem, 5 perc alatt eloszlik minden kétség, ez a produkció valóban Szigetre való: dobosok, piros nadrágos, hagyományos afrikai táncot bemutató hármas, egy láthatóan civilizált tánciskolában iskolázott táncos kortárs koreográfiában, majd bő sportmezben berobbanó rapp-hiphop mutatványosok. Nem csak elkülönített világok villannak fel, kapcsolatba kerülnek egymással a táncosok, újból találkoznak az azonos afrikai kultúrából eredő műfajok. Hihetetlen energiák, lenyűgöző, szinte cirkusz-akrobatikai teljesítmények.
Éjfélkor összínházi gyöngyszem, Ágens Purcell piknolepszia című, szimbólumoktól terhes előadásában az ének, a zene, a látvány és a tánc találkozik. A piknolepszia jelenléthiányt, tudatkiesést jelent – tudjuk meg a programfüzetből. Ezt a témát közelítik meg a Purcell-áriák és Ágens kompozíciói, erre utalnak a vetített hátterek és a díszlet: a szétszórt betűk a ki nem mondott vagy kiradírozott szavak, a táncosok hasán megjelenő lyukak belső űrt jelenítenek meg, de evidens a vetélés vagy szülés után támadó hiányérzet, a létrák a freudi pszichoanalízis elemei, beteljesületlen szexuális vágyak árulkodó álomképei.
A komplex és nagyon tömény élményt gyorsan föl kell oldani, ezért először a Durex sátorban dúló buliba pillantok be. A szervezők, ha jól sejtem, a két legismertebb társkereső honlap kitalálói, a táncoló törzsközönség pedig a pár nélkül táborozó fiúk-lányok csoportja lehet. Innen irány a Blues sátor, ahol a Lord Bishop and his Rockadellik Kings nevű amerikai zenekar nyomul funky-rockban. Nagyon szabad-szájúak, a közönség díjazza is a pajzánnál jóval durvább és szókimondóbb szövegeiket, és jókedvűen bulizik a két gitár plusz dob zenéjére. Miért ne vallanám be: számomra egzotikum-számba ment a show, elsősorban azért, mert színes bőrű metálzenészeket még nem láttam élőben.