Szoborpark: posztszékely fikció
Gál Andrea 2004. augusztus 10. 13:04, utolsó frissítés: 13:04#b#[kritika]#/b# #i#Szoborpark. Akkora helyen, mint kétszer a gyerekszobám (és ezzel nem a gyerekszobám akarom túlbecsülni), tizenhárom komor figura, néznek szembe, merkëlnek –#/i#
állítólag a székely történelem maga tekint le talapzatáról. Felettük ácsolt vázak, talán rózsát akarnak rá futtatni, most mindenesetre kopáran, de szolidan védik a tizenketteket, a fa állaga valamiféle természetközelséget sugall, organikus életmódot, mely, tudjuk, a székely falvak igen becses sajátja.
Az állvány – a közönségesen csak "árjajnak" nevezett nemzeti csapáson kívül – a tiszteletlen látogató ellen véd, csak az nézheti meg őket, aki biztosan be akar menni a körbe, ráadásul a park túlsó végén kimenni, felénél abbahagyni a nézelődést nem lehet, kötelező a teljes kört megtenni, amitől egy kicsit csapda-érzetem támad.
Fogyasztóbarát országban
ezért pert akasztanának az alkotók nyakába, hiszen a bejáratnál nincs feltüntetve, hogy halandó, aki itt bemész, másutt ki nem jöhetsz, mielőtt a történelmi szimbolikusban egészen meg nem merítkezel.
De a szoborpark közelében legfeljebb tulipános ládát, fonott kosarat és illyefalvi ruhát akasztgatnak, kissé szubjektív meglátásom szerint minden harmadik üzlet székely szuvernírbolt, ahol – megint – organikus anyagból készült, többnyire csekély funkcionális értékű tárgyakat árulnak, amiből bőven van pl. a bogáti erdőben vagy Kolozsvár kijáratánál és minden vásáron, sörfesztiválon is, de itt, a székely történelem árnyékában nyilván eredetibbnek hat.
Az illyefalvinak nevezett
ruha magyaros-parasztos-hippis intézménye némileg még érthető – azon kívül, hogy Orbán Viktor tusványosi látogatásán a közönségben a középkorú nők mintegy fele egyenillyefalvit hordott, védelmében felhozható, hogy valóban takar és véd a hidegtől –, de hányan vásárolnak vesszőkosárral, hányan takaróznak csergével, hányan isznak cserépedényből, és hányan használnak lakkozott baseball-ütőt (talán gázspray helyett)?
A szoborpark körül, úgy tűnik, sokkal többen, mint arra a "maroknyi" jelző következtetni engedne.
Csaba királyfi meg, az egyetlen mitologikus alak a szoborsor legközepén, finomkán, talpig koronában és ázsiai vonásokban uralja a történelmi figurákat, kiknek létezése pedig, a múlt általános fikcionalizálása ellenére is, mégiscsak bizonyosabb.
Itt a fikció messze
legyőzi a reált, Bem József nevét vállveregetően és családiasan "Bem apónak" írták, és igazuk van, mi lehet fontosabb, mint a Petőfi-ízű, amúgy nem túl innovatív, de fülbemászó szintagma. Mire figyeljen a látogató, akit a az állítólag Wass Albertről mintázott Vándor székely enged útjára, ha nem a 19. századi nemzeti rezdülésekre önnön érzeményeiben.
És ha már tovaröppentek a századok, akár betérhetünk egy sörre a lokálba, ahol Orbán Balázs fotóit állították ki. Az előbb a szoborparkban elindított érzeményeket – legyen az lelkesedés vagy hányinger – fokozni tudja az a körülmény, hogy ezeken a dokumentumként leközölt képeken falusi emberek idillire megfestett háttér előtt pózolnak, és nem más, éppen ez a legtöbbet hivatkozott forrásanyag arról, micsoda entitás is légyen a "Székelyföld".
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!