A Home-Jogokról – Kelemen Attila Árminnak
2004. július 28. 12:52, utolsó frissítés: 12:52#b#[vita]#/b# #i#Kedves Attila, nagyjából értem és átélem, miért ír az ember olyan proteszt-szöveget, mint amilyent közöltél A Hét 2004. július 22-i számában. Azt nem értem, hogy miért ilyen komolytalanul csináltad.#/i#
A leváltó lendület kétségkívül megfelel céljának, hogy provokatív legyen, de miért olyan összevissza megy az egész? Csak egyetlen dologra szeretnék itt reflektálni: a Tompa Gábor címszóra. A kontextust teljesen átgondolatlannak látom: ha már neves erdélyi figurákat kívánsz kikezdeni, miért csak három név szerepel? Mi ez a Tompa-Markó-Borboly hármas? Van ennek így bármiféle jelentése? Valamiféle jelképei volnának ők a kortárs erdélyiségnek? Két mínusz – egy plusz?
Nagyjából sem értem viszont, hogy a Tompa-jelenséget, vagy ahogy te írod, a „Tompa-fraternitást“ miért úgy meséled el, mint egy kulturális szimbólumteremtés töretlen folyamatát. Miért állítod, hogy senki nem merte vállalni a Tompa-rendezések plágium-voltának a megvizsgálását? Nem, nem ezt állítod: csak a megnevezésekről beszélsz. Hogy nem sorolták föl potenciális interjúalanyaid, mely Tompa-rendezés volna plágium, és melyik nem. Nem, még ennél is kevesebbet mondasz: arra nem válaszolt senki (ki?, értem, hogy éppen ez a gond, hogy nem nevezheted meg őket, enélkül viszont nincs a mondatnak alanya, s a szövegnek tétje), hogy mely darabok volnának „egyértelműen plágium-gyanúsak“.
Egyértelműen, plágium, gyanúsak. Ugyanolyan három szó ez itt, Attila, mint a Tompa-Markó-Borboly.
Mit takar az általánosító maszat?
Csak találgathatok: hogy azt kívánod ezzel mondani, nem is érdemes arról beszélni, melyik a plágium-gyanús. Ha viszont nem nézzük meg konkrétan a darabokat, aztán azt is, amelyikről/amelyekről esetleg Tompa Gábor lemásolta a magáét/magáéit, ezeket nem próbáljuk meg összehasonlítani, majd azt megvizsgálni, hogy tudatos művészi koncepció-e a másolás, ergo van valami többletjelentése, vagy pedig szimpla ihlethiány; hogy a két előadás közötti különbségek szándékoltak-e, vagy egyszerűen nem talált olyan jó színészt, mint az eredeti rendezés stb. - akkor erősítjük a cikked elején joggal bírált erdélyi gyanakvás-kultúrát.
Noha te is voltál azon a nyilvános beszélgetésen a Mátyás szülőházában, úgy öt évvel ezelőtt, amikor, miután gondoskodtunk a kolozsvári Másvilág klub szervezői segítségével arról, hogy a Troilus és Cressida Dieter Dorn-féle előadását is bárki megtekinthesse videofelvételről, Tompa Gábort kérdeztem az ő rendezése és a Dorn-féle rendezés közötti döbbenetes hasonlóság okairól. A beszélgetésen Visky András, az előadás kolozsvári dramaturgja is, mintegy közvetítőként, részt vett.
Másfél évig kellett egyeztetnie Tompával, másfél évig kellett várni erre a tisztázó beszélgetésre. Sok, kétségtelen. És az, ami ott elhangzott Tompától, elég kevés. Mégis: megtörtént. Azt szerettem volna kideríteni, hogy volt-e valami koncepciója akkor, amikor átvette a Dorn-rendezés majdnem minden ötletét? De sok idő arra ment el, hogy Tompa azt bizonygatta, nem is látta az előadást, csak a róla készült fotóalbumot.
Ami képtelenség: a közönség soraiból Köllő Katalin hívta fel a figyelmet arra, hogy Cassandra éppúgy és éppen akkor üvölt Tompánál is mint Dieter Dornnál, amit aligha lehet a fotóról kivenni. De ha pusztán a képi világot vette volna is át valaki mástól: miért nem jelezte ezt, mint idézetet, mint egy másik rendező intellektuális tulajdonát? És miért nem így prezentálta koncepcióját a színészeknek? Tompa azt mondta ott el, hogy szüksége volt Dorm képi világára, mert – ha jól emlékszem – a bukaresti Bulandra színház hívta volt meg ennek a darabnak a rendezésére, és már ki is találta az előadást (a volt jugoszláviai harcok képi világával), de ott az előadás nem jöhetett létre, és ő szabadulni akart saját koncepciójától. Nem mondom, hogy konzisztens érv, de legalább számol a probléma létezésével.
Szóval a kérdések elhangozhattak,
sok el is hangzott, és többen hozzászóltak a hallgatók soraiból. De egyetlen újságban sem jelent meg erről a beszélgetésről egyetlen sor sem. Ment tovább a pletyka a „plágium-gyanús“ előadásokról, egyre hervasztóbb volt a hangulat a színházban. Nem amiatt, mert ez a beszélgetés létrejött, hanem, mert le lett fojtva. Tiszta paranoia volna azt állítani, hogy a média reakciójának hiánya Tompa felelőssége, illetve szimpla hazugság is volna, hiszen igazán volt néhány szerkesztő, akinek módjában állt arról dönteni, hogy közöl-e erről akár egy hírt, vagy akár magát a beszélgetést, vagy nem. Mind (újság, rádió, tévé, és nem tudom – öt évvel ezelőtt már volt a Transindex?) úgy döntöttek, hogy nem.
Becsülöm Tompa Gábort azért, hogy elfogadta a meghívásomat a szembesítésre, melybe aligha fektettem volna annyi energiát, ha nem arról a rendezőről lett volna szó, aki számomra, még középiskolásként, a marosvásárhelyi színház kistermében a Mrozek Tangójával meghatározó egzisztenciális élményben részesít. Ez csak egy példa a Tompa Gábor rendezései közül. A Troilus és Cressida is csak egy példa. De nem látom, miért ez utóbbit kellene általánosítani? Miért kell egyáltalán általánosítani? És miért most, öt év után hozod szóba? Hány előadását nézted meg azóta? Például a szembesítés utáni napon Beckett A játszma végét megnézted? Tudsz arról, hogy benne Tompa Gábor, aki azt bírta válaszolni a kérdésemre, hogy a színészeknek, munkatársainak, miért nem mondta el, hogy Dieter Dornból dolgozik, hogy úgysem értették volna meg – hát ez a Tompa Gábor A játszma végében színészként lépett fel?
Azt meg végképp nem értem, hogy miért állsz be a pletykaterjesztők közé, miért hallgatsz írásodban erről a beszélgetésről, ahol ott voltál (és miért nem szóltál hozzá, ha az én kérdéseimet esetleg gyöngéknek tartottad?), miért írsz „plágium-gyanús“ művekről ahelyett, hogy analizálnád a helyzeteket? Csak nem leszavaztatni akarod Tompát?
Nem a kultúrfölény mondatja velem, hogy vannak dolgok, amikről nem lehet szavazás alapján dönteni. Például arról az igazán egyszerűnek tűnő helyzetről sem lehet szavazással dönteni, hogy miért sír az a gyermek, mikor mindene megvan.
Kolozsvár, 2004. július 26.