Big Brother, tudósszemmel
Soós Róbert 2003. január 13. 16:12, utolsó frissítés: 15:57Van, aki csak meztelen testekkel és nemi aktusokkal fûszerezett képsorokat lát benne. Van, aki többet. Viszont általa a szakembereknek olyan szituációkra nyílik rálátásuk, amelyek megkreálása talán immorális, ám boncolgatása nem teljesen értelmetlen.
A budapesti Médiakutató, médiaelméleti folyóirat 2002-es téli száma a valóságshowok kérdésével foglalkozik -- szociálpszichológiai megközelítésben. A Média és Valóság címû összeállításban megfogalmazott véleményekbõl szemléztünk, lévén, hogy a jelenséggel hamarosan a román társadalomnak is szembesülnie kell.
Avantgárd magaskultúra?
Nem túlzás azt állítani, hogy a pornó és a valóságshow nem esnek távol egymástól a vizuális reprezentációk világában. A legkiemelkedõbb hasonlóság annak a -- mindkét mûfajra jellemzõ -- vonásnak köszönhetõ, hogy a fiction és a non-fiction közötti határterület szinte a nullára csökken. A pornó valahol a dokumentumfilm, és a játékfilm között helyezkedik el. Akár filmezett happeningnek is tekinthetõ, mivel a résztvevõk nemcsak imitálják, hanem valóban meg is teszik azt, amit látunk. Hasonló módon a valóságshowk szereplõi is ténylegesen megélik a velük történõ dolgokat.
Ám a valóságot mindkét esetben játék szövi át: a pornó szereplõ színész, aki nem magát, hanem egy kitalált figurát személyesít meg, a valóságshow szereplõi ugyan magukat reprezentálják, ám mégis játszanak, hiszen céljuk az, hogy túljárjanak társaik eszén, és segítségükkel megnyerjék a játékot.
Nem mellékes az sem -- állítja Szigeti Péter Big Brothel címû írásában --, hogy mind a valóságshow, mind a pornó az avantgarde magaskultúra kedvelt eszközeivel játszik, relativizálja az alkotó, a résztvevõ és a befogadó szerepét, és az izgalomkeltés érdekében feszegeti a társadalom tûrõképességének határait.
Pajzán Kelet
A mûfaji hasonlóságok mindenütt megfigyelhetõk, ám az sem mellékes, hogy a játék keletre vonulásával a szexuális tartalom egyre inkább felerõsödik. A nézõ azt látja, hogy egy meztelen nõ egy széttetovált ruhátlan férfi hátát masszírozza, a tudóst pedig az érdekli, hogy miért van ez így. A kérdést több szempontból is megközelíthetjük, ám a válaszok kísértetiesen hasonlóak.
Van, aki azt a tényt, hogy a magyarországi valóságshowkban lényegesen nagyobb szerepet tölt be a szexualitás, mint a német vagy angol verziókban a kulturális különbségekkel magyarázza. A valóságshowk sikere is azt mutatja, hogy képes mindegyik társadalomnak, vagy kultúrának azt nyújtani, ami számára titokzatosnak tûnik. Ami tehát a szexualitást illeti, a nyugati és kelet európai különbségeknek az a legjellemzõbb vonásuk -- írja Zsolt Péter A "Big Brother" szociálpszichológiája címû tanulmányában--, hogy amíg nyugaton a testiség valamilyen formában megszokott jelenség, addig nálunk ez még nem alakult ki. A kelet-európai ember elsõsorban a szexuális tevékenységet tartja másra nem tartozó magánügynek.
Ám az sem mellékes, hogy mit nyújthatott ugyanaz a játék -- ha már a szex sem hatott -- a nyugat európai nézõk számára. A választ valahol a magánszféra-közszféra közötti határ föltérképezésénél kell keresnünk. A kelet európai társadalmakban a magánszférának nincsenek jól elkülönített színhelyei.
Míg a fejlett polgári társadalmakban egyre fokozottabban figyelhetõ meg az az igyekezet, hogy ne terheljük a másikat a magunk bajával, szükségleteivel, addig keleten az emberek úgy gondolják, hogy bajaikat, sérelmeiket meg kell osztaniuk másokkal, formális és informális kapcsolataik összefonódnak. Míg a nyugati társadalmak számára a Big Brother produkció egyik legérdekesebb vonása, hogy az összezártság törzsi és civilizációs szempontból kezdetleges, polgáriatlan körülményeket teremt, addig mi ezt sokkal jobban tûrjük. A magánszféra nyitottságának ezen mértéke azt eredményezi, hogy ezt valóságként megfigyelni nem is olyan érdekes. Marad tehát a szex.
Gátlástalan kereskedelmi televíziók
Természetesen nem arról van szó, hogy a kelet európai férfiak és hölgyek virgoncabbak lennének, mint nyugati társaik, és ezt rögzítené valósághûen a kamera. Nyílt titok, hogy a valóságshow nem a valóság bemutatása, hanem olyan szerkesztett televíziós program, amely ezt a látszatot annak az érdekében kelti, hogy a minél többen nézzék meg az elõtte, alatta és utána sugározott reklámokat. Ennek érdekében gyakorlatilag minden, a heteroszexualitással kapcsolatos tabut megszüntettek, és annak a látszatát sem próbálják tovább fönntartani, hogy mindez a véletlen mûve.
Ahol sok a szex, ott nagy a felháborodás. Az egyszerû nézõk általában a szexnek a képernyõkön való túlzott jelenlétét kifogásolják. A szakemberek szerint ebbe jócskán belejátszik az álszenteskedõ nyafogás, másrészt fölhívják a figyelmet arra, hogy itt egy nagyszabású átalakulás zajlik, hiszen a kereskedelmi csatornák most számolnak le azzal a hiedelemmel, hogy a televízió neveli, fejleszti, orientálja a társadalmat. A kereskedelmi tévé társaságoknak nem ez a céljuk, hanem, hogy megtalálják azokat a határokat, ameddig komolyabb kellemetlenség nélkül elmehetnek. A televíziót a nézõvel szemben mindig fölmenti az a bûvös gondolat, hogy a nézõ bármikor kikapcsolhatja a készüléket.
Morális kérdések inkább a versenyzõk irányából fogalmazhatók meg. A Big Brother kitalálói olyan struktúrát teremtettek, amelyben csak nulla összegû játszmára van mód, viszont a játszma csak úgy nyerhetõ meg, ha a résztvevõk látszatra együttmûködnek, és idõszakos szerzõdéseket kötnek, hogy a végén mégis egymás ellen forduljanak. Ezt tetézi a játékban szükségképpen felmerülõ kettõs igazodási helyzet is, amelynek megoldása -- a szakértõk szerint -- szinte lehetetlen. Egyrészt a közönségnek kell tetszeni, ezt erõsíti az a tény, hogy a játékosok tudják, a közönség nézi õket, másfelõl a társak szimpátiáját kell kivívni, hiszen tõlük függ, hogy kiesnek-e vagy sem. A játéktervezõk által elrejtett csapda abból áll, hogy a játékosoknak ki kell ütniük egymást, miközben meg kell szerettetniük magukat.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!