Mások dicsfényében sütkérezni
Szalai Júlia 2002. szeptember 09. 16:45, utolsó frissítés: 16:45Büszkék vagyunk a városunkban született hírességekre, legyen az költő, filmcsillag vagy politikus. Elég bármilyen homályos kapcsolatban állni egy sikeres emberrel ahhoz, hogy dicsfénye ránk is átsugározzon?
Jogos-e a büszkélkedés?
Ha valaki publikussá próbálja tenni saját sikerét, dicsőségét, rendben van. Ha azt kürtöli világgá, hogy kapcsolatban áll egy sikeres személlyel, akinek sikeréhez ő maga is hozzájárult, mondjuk, ez is érthető. De ha kisujját sem mozdította az ügy érdekében? Akkor még mindig jogos a büszkélkedés? Igazságérzetünk azt súgná, hogy nem, mégis milliószor előfordul, hogy elég valamilyen tekintetben hasonlítanunk kiemelkedő személyiséghez, vagy kapcsolatban állnunk vele, máris jobban érezzük magunkat a bőrünkben. Az alacsony férfiak szívesen hangoztatják, hogy Napóleon is alacsony volt, a zsidók, hogy Einstein is zsidó volt, a szőke nők pedig, hogy Marie Curie is nő volt (pedig lehet, hogy fekete).
"MI vagyunk a legjobbak!"
A legtipikusabb helyzetek, amikor is érdemtelenül hangoztatjuk együvé tartozásunkat a kiemelkedő egyénekkel, a sport világában szoktak előállni. Gondoljunk csak a szurkolótáborokra. Pólóikon, plakátjaikon, gyakran pedig fennhangon is hirdetik, hogy "Mi vagyunk a legjobbak!", sosem azt, hogy "Ők (a csapat tagjai) a legjobbak!".
Azért, hogy e jelenséget lencsevégre kapják, néhány szociálpszichológus ezt a terepet választotta kutatásaihoz. Feltételezték, hogy egy énkép-védő mechanizmusról van szó: hajlamosak vagyunk azonosulni a sikeresekkel saját önértékelésünk, énképünk pozitivitásának alátámsztása érdekében. Kutatásaikat hét Egyesült Államok-beli egyetemi központban végezték, a nyári futballszezonban. Hogyha feltételezésük helytálló, akkor egy egyetem csapatának győzelme a diákok egyetemükkel vagy csapatukkal való identifikációjának erősödését fogja kiváltani, a csapat kudarca pedig ellenkezőleg: a diákok, hogy önértékelésük kárt ne szenvedjen, majd el próbálják távolítani magukat a vesztesektől.
A kutatók a mérkőzést követő napon interjút készítettek a diákokkal. Arra lettek figyelmesek, hogy a diákok különböző névmásokat használnak a meccs elmesélésére attól függően, hogy győzött-e az egyetemük csapata vagy sem. Győzelem esetén: "nálunk jó volt a védelem", "a mi kapusunk elesett", sőt "mi veszítésre álltunk", de végül "mi győztünk". Kudarc esetén: "ők gyengén játszottak", "a középcsatárjukat lerúgták", végül "az eredmény 4-0 lett". A MI egyértelműen közelítésről, azonosulásról árulkodik, az ŐK és a névmás használatának elkerülése távolítási szándékra vall.
Másrészt azt is figyelték, hogy a diákok hogyan öltözködnek, milyen hovatartozásukról árulkodó ruházatot viselnek a mérkőzést követően. Győzelem esetén 30-40 százalékuk viselte magán az egyetem nevét, emblémáját vagy a focicsapat becenevét, pólókon, kitűzőkön, dzsekiken. Hogyha a csapatuk vesztett, ugyanez az arány 5 százalék alá esett.
Apró csalások a jó közérzetért
Abban az esetben, ha az ókori Perzsiában a királyi futárok győzelem hírét hozták a harctérről, bőségesen megvendégelték őket és ünnepséget rendeztek tiszteletükre, de ha rossz hírt hoztak, megölték őket. Hogyha két elem összekapcsolódik (futár + hír, vagy a mi esetünkben diák + focicsapat), akkor egyik extrém pozitivitása vagy negativitása átsugárzik a másikhoz való hozzáállásra is. Nyilvánvaló, hogy a futárnak semmi köze a harcosok kudarcához, nem ő idézte elő, sőt közre sem játszott benne, de ezt hiába próbálná meg a perzsa királynak elmagyarázni, úgysem lenne a dolognak jó vége.
Úgy tűnik, valamilyen szinten mindannyian tudatában vagyunk ennek a jelenségnek, és próbáljuk a saját hasznunkra kiaknázni. Mások dicsfényét használjuk arra, hogy a rólunk alakuló benyomást pozitívabbá retusáljuk, miáltal önértékelésünk is növekszik. Persze mindezt nem szarháziságból tesszük, csak valahogy önkéntelenül is úgy működik a pszichénk, hogy mentális egészségünk és jóllétünk, jó közérzetünk fenntartása érdekében hajlamos praktikus kis cseleket, apró önbecsapásokat bevetni.
Mások dicsfényében elhervadni
Aliz és Barbara barátnők, mindketten zenészek, versenyvizsgáznak a filharmónia zenekarába, de csak Barbarát veszik fel. A fenti elmélet szerint Aliznak sütkéreznie kellene a barátnőjéről rá vetülő dicsfényben, ehelyett azonban inkább hervadozni fog benne. Miért érzi magát Aliz pocsékul? A terület, amelyen barátnője kiemelkedőbb teljesítményt nyújtott, fontos volt saját identitása szempontjából, kompetencia-érzése e téren meghatározó volt önértékelésére nézve.
Hogyha olyasvalaki szárnyalta volna túl teljesítményét, aki idegen, nála idősebb, nem hasonlít hozzá, és semmiképp sem sorolható vele egy kategóriába, nem volna úgy leforrázva. A sütkérezés-elmélet tehát néha éppen az ellenkezőjébe is fordulhat: minél közelebbi a sikeres személy és minél fényesebb a teljesítménye, annál féltékenyebbek vagyunk, hogyha releváns az adott terület identitásunk szempontjából. Ezért ajánlott házastársaknak, hogy a családi béke megőrzése érdekében különböző területeken legyenek kiemelkedő sikereik. Így sütkérezhetnek a társukról rájuk vetülő fényben, és nem kell attól rettegniük, hogy társuk túlszárnyalja őket abban, amiben világelsők szeretnének lenni.