Mi az okés a koraőszi zenefelhozatalból?
Halász Imre 2007. október 04. 16:50, utolsó frissítés: 16:45#b#Manu Chao#/b# és M.I.A. multikultizik, #b#egyik jó, a másik nem#/b#; Fabienne DelSol az Eiffel-torony tetejéről csiripel; valamint megismerkedünk a New Pornographers, a Black Lips és a The Coral új lemezeivel
M.I.A.: Kala
XL Recordings/Interscope, 2007.
>> Mathangi ”Maya” Arulpragasam a MySpace-n >>
Sokszor nagyon vékony réteg választja el a hamisítatlan szennyet az eredeti ötletekben tobzódó műalkotásoktól. A srí lankai származású, ám londoni születésű Mathangi ”Maya” Arulpragasam ténykedése ilyen értelemben sikerrel abszolvált, életveszélyes tornamutatványnak bizonyul.
Hiszen sznob legyen a talpán, aki nem döntött úgy a 2005-ös Arular lemezt megelőlegező Galang kislemezes slágere hallatán – az album különben Mathangi gerillaharcban eltűnt édesapjának nevét viseli –, hogy a multikulti globalizáció-ellenesség (csipetnyi terrorizmussal fűszerezve) mégiscsak szórakoztató tartalommal megtölthető ideológia tud lenni.
A Londonból Indiába települt, majd apja ténykedése folytán Srí Lankára vergődött, onnan pedig újra Londonba került lány első, komolynak mondható találkozása a popzenével 2000-re tehető. Ekkor az Elastica (Trainspotting filmzene!) énekesnője, Justine Frischmann felkérte az akkor már művészeti sulis, festőgrafikus Mayát az együttes The Menace című lemezének borítótervezésére.
Az első igazi zenei lökést mégis az Elastica előzenekaraként fellépő, szőrös testhajlatai látványából világnézetet kreáló electroclash-díva, azaz Peaches adta: ő ismertette meg a Roland MC-505 groovebox-szal, mely kiválóan alkalmas volt a kezdeti kísérletezgetésre. Innen pedig már egyenes út vezetett a Dizzee Rascalnak is otthont adó XL kiadóig, mely különben M.I.A.-nak teljes művészi szabadságot biztosított az Arular megjelenéséhez.
Ha 2004 a távolról ugyan, de hasonló műfajban utazó Mike Skinnerről és az A Grand don’t come for freeről szólt, akkor 2005 egyértelműen az utcai költészetet a hip-hop, a jamaikai dancehall, a grime, a ragga és néhol electroclash köntösbe bújtató Arular éve volt: a xenofób nyugati zenei közeg nem tudott nem odafigyelni erre a félelmetesen sokszínű anyagra.
Most pedig itt van
– a zömében Diplo által producerelt Arularral ellentétben – a londoni DJ Switch felügyelte Kala (a címet Maya édesanyja nevéről kölcsönözte), mely – ha lehet – elődjénél még összetettebb zenei arzenállal (ugyanakkor kevésbé komoly hangnemben) üzen hadat az önmagára csavarodó nyugati civilizációnak.
A Velvet Underground-mutációnak tekinthető Modern Lovers zseniális Roadrunnerjének soraival indító Bamboo Banga már önmagában bulisabb és dögösebb, mint az Arular bármelyik szerzeménye.
A szintén filmes hangmintákban tobzódó Arularhoz hasonlóan (ott például a Bucky Done Gun-ban a Rocky főcímzenéje szólt) itt is Indiából, azaz Bollywoodból kölcsönvett gyöngyszemekre lelhetünk: a klipdal Bird Flu például a Z kategóriás Jayamból építkezik, a Jimmy pedig tulajdonképpen az archetipikus bollywood-i szemétnek tartott Disco Dancer betétdala, a Jimmy Jimmy Aaja felújított változata (tényleg nem bánjátok meg, ha klikkeltek: „I hate you Jimmy, I hate you!” ).
Az album húzószámai a baile funkban utazó Boyz és a New Order Blue Mondayjának basszusát és a Pixies Where is my Mind?-jának szövegét beiktató 20 Dollar, ami valóban többszörösen dögösebb az Arularon szereplő elődjénél, a 10 Dollarnál.
Ám a lemez csúcspontja mégis a Clash-szerzeményből, a Straight to Hellből hangmintát lopó, pisztolylövésekkel teli, egyszerre bulizós, militáns és fájdalmas Paper Planes, melynek szövegét olvasva némileg meglepődve konstatálhatjuk, hogy ez a lemez gond nélkül jelenhetett meg a 9/11 utáni Amerikában ilyen sorokkal: „All I wanna do is *BANG BANG BANG BANG!* And take your money” .
Maya szerencsére továbbra is ugyanaz a kevéssé áramvonalas, jégeralsós, csapzott bollywoodi Pam Grier, akit a Galang klipjében ismerhettünk meg: nem sikerült a fazonigazítás, a folytatás távolról nem az Arular lekerekítése, sokkal inkább egy biztosabb háttérből, nagyobb kurázsival és még több ötlettel összedobott, egyben politikailag is releváns művészi manifesztum. Jelenleg talán az egyetlen igazán komolyan vehető, a multikulturalitást zászlajára tűző mainstream zenei előadóval van tehát itt dolgunk.
Értékelés egytől tízig: 8,6
FABIENNE DELSOL: Between You and Me
Damaged Goods, 2007.
>> Fabienne DelSol a MySpace-n >>
Biztosan emlékeztek még a Halálbiztos stáblistája alatt felhangzó, April March által előadott Chick Habitre. Tudjátok, az a rettentően nyalóka ízű, végletekig naiv – kénytelenek vagyunk használni a kifejezést –: „retró” dalocska a film végén.
Na most Fabienne DelSol pontosan azt a korszakot idézi meg,
amit az előbbi dalt éneklő hölgy: a ’60-as évek francia popzenéjének egy akkoriban igen sikeres vonalát, a Yé Yé girls névre hallgató őrületet. A Life magazin például egyik 1964-es cikkében egyenesen a francia Beatles-jelenségnek nevezte a France Gall, Francoise Hardy (valamint férje, Jacques Dutronc), Sylvie Vartan vagy éppen Chantal Goya (ő volt Jean-Luc Godard Hímnem, nőnemjében Madeleine) által a köztudatba vitt, egyben divatirányzatként is felfogható giccsparádét (filoszoknak: Susan Sontag Notes on Camp című esszéjében például a camp-mozgalom egy egész zenei irányzatot meghatározó lenyomataként beszél a Yé Yé csajokról).
Az azóta feloszlott, legendás Bristols garázsrock-zenekarban éneklő Fabienne 2004-es bemutatkozása, a No Time For Sorrows hajszálpontosan ennek a korszaknak a megidézése volt (a lemez amúgy a Toe Rag stúdióban készült; itt született meg a Whites Stripes Elephantja is…).
Az eredetileg France Galle által előadott Serge Gainsbourg szerzemény, a Laisse Tomber Les Filles zseniális feldolgozásával (amihez egyébként a már említett April March is hozzányúlt) vagy a kétségtelenül a DelSol-életmű legjobb dalával, az I’m Gonna Haunt Youval képes volt új színt vinni ebbe a gondok és bajok nélküli álomvilágba. Most pedig itt van
a szintén feldolgozásokkal teli Between You and Me.
A kezdő Villaines Filles Mauvais Garcons szintén Serge Gainsbourg feldolgozás, a Come Along mellett a lemez legszeretnivalóbb kislányos kacérkodása. A kislemeznek szánt Catch Me a Rat egyértelműen az I’m Gonna Haunt Yout nyúlja, árnyalatnyival gyengébb elődjénél: ott ennél is katartikusabb volt a femme fatale és az ötéves naiva kontrasztja.
A Les Roi des Fourmis tisztelgés az eredetileg Michel Polnareff által előadott dal előtt, ugyanígy tesz Lou Reed Leave Her For Mejével is, amit kedvenc heroinistánk még 1958-ban, The Jades nevű zenekarával rögzített. A néhol az első lemezen is jelentkező garázsrock hatás (I’ll Wait for You) itt a Lootban és a That’s the Way to do itban érhető tetten a leginkább.
Kicsivel egysíkúbb lett ez a lemez. Míg a No Time for Sorrows hatására legszívesebben rózsacsokrokkal bombáztuk volna Fabienne-t, addig itt legfeljebb egy briósra hívnánk meg. Mégis, ha valamiért Tarantino úgy döntene, hogy a szakadt celluloid-szalag helyett 2008-ban sokkal retróbb francia bagettekben és bűzlő sajtokban gondolkodni, akkor a Zazie a Metrón remake-jében biztosan a Just Like a Rose szólna.
7,7
MANU CHAO: La Radiolina
Radio Bemba/Warner, 2007.
>> Manu Chao a MySpace-n >>
Most képzeljetek ide egy, a Gogol Bordello kritikához hasonló hosszas, sóhajokkal teli ömlengést arról, hogy milyen sajnálatos az a tény, hogy mondjuk a White Stripes Fell in Love with a Girlje helyett a Bongo Bong uralta a 2000 körüli „alternatív” kocsmazenék zömét.
Meg képzeljetek ide gúnyos megjegyzéseket arról, hogy a spanyol származású, üres politikai közhelyeket puffogtató párizsi értelmiségi családból származó Manu mennyire tud hiteles Bonója lenni a harmadik világ antiglobalista rasztáinak.
Az igazság mégis az, hogy az immáron ötvenhez közelítő José-Manuel Thomas Arthur Chao zeneileg igazán hiteles faszi: a Manu által 1987-ben alapított Mano Negra és annak legsikeresebb lemeze, az 1989-es Puta’s Fever remekül vegyítette a Clash punkját a reggae-vel, a skával és még számtalan egyéb, a világzenéhez köthető stílussal. Ráadásul több nyelven beszél és több országban járt, mint ahányszor én a Je ne t’aime plust – tőlem független okokból – életemben hallottam már. Az 1998-as Clandestino
az évtized talán legfontosabb világzenei manifesztuma volt
(talán nem túlzás azt állítani, hogy sokkal járult hozzá ez a lemez ahhoz, hogy a Világzenei Színpad a pesti Sziget fesztivál egyik legsikeresebb színfoltja legyen), Manu csodálatos érzékkel csillapította le a ’95-ben feloszlott Mano Negra punkos energiáit: míg a Mano Negra azóta is nagy becsben tartott, „kultzenekari” státusszal bíró projekt volt, Manu saját maga által barkácsolt dalaival – Amerika kivételével – a teljes világon átsöprő, társadalmi kritikával átitatott világzene iránti hihetetlen érdeklődést váltott ki.
A 2001-es Proxima Estacion: Esperanza gyakorlatilag csupán borítójában tért el elődjétől – igaz, talán kevesebb ötlettel és a Clandestino receptjét talán túlzottan biztos kézzel ismétlő, újabb világsiker lett. Az azóta töretlenül turnézó Manu immáron hatéves kihagyás után jelentkezik a nevét egy rádióadóról kapott La Radiolinával.
És valóban, a teljesen könnyedén befogadható, két perc körüli dalok egy rádió zenei felhozatalához hasonlítható könnyedséggel csúsznak egymásba. A Tristeza Malezaban halljuk Manu eddig talán legkendőzetlenebb Bush-kritikát (mondjuk ez borítékolható volt, hiszen hat évig nem állt módjában lemezformában állást foglalni a kérdésben, és hát azóta igen sokszor láthattuk már azt az idióta vigyort), a szám végén elhangzó szövegnél pedig valami tényleg megfoghatatlanul őszinte fájdalom árad.
Hasonló témával, de picit rezignáltabb és lazább stílusban
találkozunk a Politik Kills-ben: „Politic need ignorance / Politic need Lies” . A Rainin in Paradizeban jelentkezik először az eddigi lemezekhez képest mutatkozó legfontosabb eltérés: Manu rockosabb, mint valaha, a Besoin de La Lune, az El Kitapena, az El Hoyo, a The Bleedin’ Clown, a Panik Panik vagy a lemezborítón feliratként szereplő Y Ahora Qué (És most?) már-már a Mano Negrát idézően kemény, természetesen latinos elemekkel tarkított rockzene.
De ne ijedjünk meg, Manu nem felejtett el fülbemászó dalokat komponálni, a lemez talán legjobbja, a flamencós, egy utcalányról szóló Me Llaman Calle vagy a Mala Fama lesznek azok a számok, amiért Manu továbbra is leginkább a hölgyek szívébe tudja majd belopni magát. A férfitársadalom focidrukkerei sem maradnak viszont érdekesség nélkül, hiszen a La Vida Tombola Maradonáról szól, a közelgő, Kusturica által rendezett Maradona életrajzi film betétdala lesz.
Az összes visszatérő elem ellenére a La Radiolina talán az eddigi legfelkavaróbb Manu Chao lemez: a keményebb hangzás nem lehet véletlen, Manu egyre szomorúbb a világ folyását illetően. A legjobb, amit tehetünk, hogy meghallgatjuk a La radiolinat. Nem fogjuk megbánni, én sem bántam meg.
8,1
BLACK LIPS: Good Bad Not Evil
Vice Records, 2007.
>> A Black Lips a MySpace-n >>
Amikor a YouTube-on rátaláltam a 2006-os, európai turnéjukat dokumentáló videóra , akkor utólag rettentően bántam, hogy májusban inkább a pénztárcám tartalmát tartottam szem előtt, amikor kihagytam az atlantai illetőségű Black Lips marháinak bécsi koncertjét (mondjuk azzal vigasztalom magam, hogy állítólag egymás szájába szoktak vizelni a koncertjeiken,
erre azért nem lettem volna kíváncsi).
Amikor nemrég a Good Bad Not Evilt megelőző, szintén 2007-es megjelenésű, élő lemez, a Los Valientos del Mundo Nuevo hatására bepótoltam az együttes diszkográfiáját, rá kellett jönnöm, hogy 2003-as, cím nélküli bemutatkozó lemezük az akkor sokkal sikeresebb és ismertebb garázsrock lemezek mögött eldugott gyöngyszem volt: a motherfuckerozással indító Throw it Away, a FAD FAD vagy a Freak Out azóta is rendszeresen felbukkannak a playlistemen.
A 2005-ös Let it Bloom volt viszont az az album, ami végképp meggyőzött a zenekar érdemeit illetően: olyan tökéletes mása volt ez a ’60-as évek garage-punk végeláthatatlan, obskúrus bandákkal teli válogatásainak, amit egyetlen, a Black Lips-szel kortárs, a stylist-jukra a zenével egyenlő hangsúlyt fektető együttes sem tudott produkálni. Gyakorlatilag nem volt olyan szám a lemezen, amit ne lehetett volna egy fékevesztett buli
csúcspontjaként a lejátszóba betenni.
A Tijuanában, teljesen kaotikus körülmények között felvett, javarészt a Let it Bloom dalait felhasználó Los Valientos del Mundo Nuevo talán az utóbbi évek egyik legizgalmasabb, hivatalosan kiadott koncertfelvétele (igaza van tehát annak a tagnak, aki a lemez ötödik számának elején nagyképűen bejelenti, hogy: „This is going to be the best live record of all time!” ), a Boone vagy a MySpace-dalok között is meghallgatható Buried Alive tökéletesen adják vissza azt a néhol apró hibákkal tarkított, de ellenálhatatlan svunggal összehozott hangulatot.
Mostani stúdiólemezük
talán az eddigi legokosabb Black Lips-lemez, így végre talán igazán komolyan veszik majd őket az évvégi lemezlistákon.
Ez persze nem jelenti azt, hogy ne lennének rajta eszméletlen tombolások (ilyen például a Cold Hands és néhol a Step Right Up, vagy a vallási extázisban örjöngő megtért szövegével indító, hihetetlenül laza Slime and Oxygen), mégis szokatlan olyan dalokkal találkozni, mint a lemez talán legjobbja, a tapssal meghülyített, mantraszerű Veni Vidi Vicious vagy két country/s beütésű, vicceskedő szövegekkel megpakolt dal, a Bad Kids: „Got drunk of all of grandmas schnaps” , illetve a How Do You Tell a Kid that Someone has Died: „Little Susie, I’m sad to say, that your father has passed on” , és mindezt a legkegyetlenebb, maró gúnnyal. Hülyék, na.
8,7
THE NEW PORNOGRAPHERS: Challengers
Matador Records, 2007.
>> A The New Pornographers a MySpace-n >>
A nevét a japán kultrendező, Shohei Imamura Fellinit idéző The Pornographers c. filmjétől kölcsönző kanadai New Pornographers a 2000-es évek dallamos popzenét játszó együttesei közül talán az egyik legjobb power popban utazó alakulat. Az eredetileg 1997-ben megszületett, ám első, Mass Romantic névre hallgató lemezét csupán 2000-ben megjelentető együttes igazi supergroup.
A dalszerzői poszton legfontosabb szerepet betöltő Carl Newman például szólókarrierjével felváltva működteti a Pornographerst, Neko Case alt-country énekesnő is másodállásban egyengeti az együttes útjait, a Destroyer alapembere, Dan Bejar pedig megkísérli a lehetetlent: saját együttese és a New Pornographers mellett egy újabb supergroupot hoz éppen létre, a Frog Eyes és a Wolf Parade tagjaiból verbuválódott Swan Lake-et. Na, de még mielőtt valaki azt hinné, hogy
ezek itt egy félvállról vett haknit működtetnek,
elmondjuk, hogy azóta immáron negyedik lemezükkel jelentkeznek. A Pornos az indie rockot elsőre ható dallamokkal, giccsbe hajló „hook”-okkal (kénytelenek vagyunk ezt a szót használni, sajnos a magyar könnyűzenei újságírás még nem találta meg a megfelelő terminust) díszítő zenéje tökéletes adaptálása a Burt Bacharach-féle zenei hagyománynak a modern gitárzenekarok energikusabb színpadi jelenlétére.
És most itt van az új lemez, a Challengers, mely az együttes eddig talán leginkább letisztult anyagát vonultatja fel. Pedig a társaság már a Mass Romanticon megtalálta a saját hangját, a Letters from an Occupanttal előrukkolva;
s a zeneileg nem sokban különböző The Laws Have Changeddel már egy igazi slágert elkönyvelt a 2003-as lemezen, az Electric Version-ön. Az igazi áttörést a 2005-ös Twin Cinema hozta meg.
De ennél figyelmesebben és békésebben talán egyik lemeznél sem kellett még a fülhallgatóinkból kiszűrődő dallamokra koncentrálnunk, mint a Challengers esetében. Ha a korábbi lemezek által elvárható hangulatot kérném számon a az új album zenei világán, akkor unalmas, túlzott törődést igénylő, önmagába habarodó műalkotásnak kellene neveznem.
A kezdő My Right Versus Yours viszont türelemre int. Az All the Old Showstoppersen még kitartok, de a címadó dal Neko Case karakteres hangja ellenére nem vezet sehova. Szerencsére megkapom a lemez két legjobb számát, a Dan Bejar által írt Myriad Harbourt és a korábbi lemezek hangulatát idéző, energikusabb All of the Things that Go to Make Heaven and Earth-öt.
Kathryn Calder énekesi debütálása nem sül el túl jól
a Failsafe-ben, Carl Newman vokáljával, és egy ötletesebb befejezéssel viszonylag jó popdal lehetne belőle. A lemez hátralevő részében az Entering White Cecilia és a Mutiny, I promise you idézik fel valamelyest a korábbi lemezek izgalmas power popját.
Sajnos a dalok túlzottan sokszori hallgatást igényelnek ahhoz, hogy önálló jelleget kapjanak – nem ehhez szoktunk a New Pornographers esetében. Mindezek ellenére, aki kíváncsi arra, hogy milyen lenne a Sírhant Művek filmzenéje 2007-ben, vagy éppenséggel annyi thrash metál- illetve free jazz-lemezt hallgatott már életében, hogy rájött, a finom, középutas popzenénél a világon jobb dolog nincs, annak nyugodtan ajánlható a Challengers. És valaki magyarázza már el a borító jelentését.
6,4
THE CORAL: Roots and Echoes
Deltasonic, 2007.
>> A The Coral a MySpace-n >>
Mivel koromnál fogva (sajnos) nem követhettem figyelemmel az utóbbi negyven év popzenei történéseit, viszonylag fura érzés olyan együttesek karrierjéhez asszisztálnom, akiknél „kortársként” jelenthetem ki, hogy nem váltották be a hozzájuk fűzött reményeket. Eme rendkívül tehetséges, egy Liverpool melletti faluból származó hattagú együttes sajnos pont ilyen.
Vagy pontosabban fogalmazva, nem érte el azt a világsikert, amire hivatott lett volna. Pedig 2002-es bemutatkozó, cím nélküli albuma popzenei jártasságban, ötletességben, slágergyártásban simán maratoni hosszúságú köröket vert a kortárs, garázsrockban tapicskoló mezőnyre: egyazon lemezen kapott helyet itt a ’60-as évek eleji merseybeat (a korai Beatlesre jellemző, a rock’n’rollt a skiffle-el és doo wop-pal vegyítő stílus), a keménykedő acid-rock ( Skeleton Key), dallamos pszichedélia (Remember When) vagy éppen a játékos ska (Shadows Fall).
Az ezt követő, 2003-as Magic Medicine ugyanezt a poptörténelemben ide-oda ugrálást eredményezte, igaz kicsit higgadtabban. Ezt a látszólagos megnyugvást hazudtolta meg a 2004-es, kicsit összecsapott és dalszerzői erényekben elődjeihez képest lényegesen alulmaradó jellege ellenére, személyes kedvencemként nyilvántartott Nightfreak and the Sons of Becker.
A már-már zappai magasságokban járó, lökött dumáktól kezdve
(a Venom Cable elején egy állítólagos ’80-as évekbeli punk együttesről, a „The Shaven Cocks”-ról = „Borotvált Farkak”-ról tesznek említést) az együttes legdögösebb szerzeményeiig (Migraine) minden itt volt az előző lemezt kibulizni vágyók számára.
A 2005-ös Invisible Invasion a korábbi lemezek lecsupaszított váza lett, kevésbé túlburjánzóan, egyszerűbb hangszereléssel lett a bemutatkozó lemez szűkszavúbb, ám majdnem ugyanolyan lendülettől fűtött párdarabja.
Most pedig itt van a Roots & Echoes, mely egyértelműen az együttes lágyabb, dallamosabb, kevésbé kísérletező oldalát domborítja ki. Nincs is ezzel semmi baj, hiszen a bemutatkozó lemezről a Waiting for the Heartaches is pont ugyanilyen volt, ráadásul a kezdő Who’s Gonna Find Me és a Remember Me igazán biztató előjelei a lemeznek. Az In the Rainig
viszont igazán érdemleges nem történik hallójáratainkban,
ezúttal picit csalódnunk kell James Skellyben. Az említett dal viszont pont azt a sajátosan Coralos, az udvarias gitártépést kimért dallamossággal vegyítő őrületet hozza. A She’s Got a Reasonig szintén nem történik semmi izgalmas, ez is a keményebb hangzást részesíti előnyben, ilyenekből kellett volna több a lemezre. Kár, hogy már csak egy számunk maradt: a Music at Night izgalmasabb dalokkal a háta mögött tökéletes lezárás lett volna. Így picit a levegőben lóg.
Nem teljesen világos, hogy a lemez lapossága az ötletek hiányának tudható be, avagy egy túlzottan koraérett együttes túlságosan tudatos (kívülről picit görcsösen ható) kortárs trendektől való elhatárolódása ez. Értsd: amíg az első albumon a lemezboltból a hóna alatt egy Captain Beefheart-lemezzel izgatottan hazasiető, életteli együttessel volt dolgunk, addig itt egy saját bakelitlemezeit unottan rendezgető, fásult zenebuzit látunk.
Mégis, aki mondjuk kedveli a Quimbyt és elég bátor ahhoz, hogy egy olyan, távolról bár, de hasonszőrű zenekarral próbálkozzon, akinek fő inspirációs forrása Viszockij, Tom Waits és Paudits Béla helyett a Love, a Madness, a Beta Band vagy akár a korai Pink Floyd zenéje, annak kötelező megismerkednie a Corallal. A barátkozást pedig ajánlatos nem ezzel a lemezzel kezdeni.
6,7
JAMES BLUNT: All the Lost Souls
WEA/Atlantic Records, 2007.
Csak vicceltünk.
1,0
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!