Félsziget: blues-puzzle és buli utáni féligmámor
szerk. 2007. július 28. 13:44, utolsó frissítés: 13:30#b#Deák Bill csalódás kicsit#/b#, a hangja már nem a régi, a zenekara viszont, huhú, ez igen, olyan bluest nyomtak, hogy szakadt szét a hely, olyan volt, mint egy hosszan elnyújtott orgazmus.
Ms Turquoise
Ülök a gáton, várom, hogy kezdődjön a Deák Bill-koncert. A technikusoknak már régen szerelniük kellene a Maros színpadon, ehelyett továbbra is egy bukott énekesnő a nagy didikkel próbál népdal-feldolgozásokat előadni.
Szóval én szeretem a román népzenét, de tényleg; táncolni is tudok rá, de azt nem szeretem, ha valaki csúfot űz belőle – főleg, hogy se hangja, se fingja nincs a román népzene-éneklésről, és a feldolgozás, a hangszerelés is meglehetősen fantáziátlan, gyatra. Loredana igazán indulhatna a hazai Megasztáron, ahol megnyerhetné a megabögy kategóriát.
Mérgemben, hogy Deák Bill csak nem jön, egyre több bort iszom, finom ez a vörösbor, közben hallom a nagyszínpadon a Theatre of Tragedy gótmetál hangjait, a Zakuszkában pedig valami átlagos jazz megy. Loredana még mindig búcsúzik a közönségtől, pedig már egy órája el kellett volna tűnnie a színpadról.
(A hivatalos verzió és a tény az, hogy a hölgy és a zenekara késett egy órát, ezért csúszott a többi koncert – a mi tippünk meg az, hogy túl fontos volt a péntek esti idősávra belőtt Loredana, illetve a közönsége ahhoz, hogy az énekesnőn a szervező stáb leverje a fellépési szerződés időtúllépésre vonatkozó kitételeit. Eddig senki sem kért elnézést a galibáért.)
Na, megérkezik Deák Bill Gyula és a zenekar, végre, fél 11 helyett 11 óra tíz perckor kezdenek, már nagyon akartam hallani őket, jó volna megint összerakni Hobót és Deák Billt – Hobó tavaly elénekelte a Hey, Joe-t, pedig énekelni se tud igazából, de ahhoz képest jó volt, Deák Bill is megpróbálkozott vele az idén, bár a Maros színpad technikusa megpróbálta elszabotálni, mert helyenként szinte csak a basszus hallatszott.
Olyan ez, mint a puzzle, a tavaly kaptunk belőle egy darabot, most az idén egy másikat, bár azért Deák Bill csalódás kicsit, a hangja már nem a régi, a zenekara viszont, huhú, ez igen, olyan bluest nyomtak, hogy szakadt szét a hely, olyan volt, mint egy hosszan elnyújtott orgazmus. Előtte egy üveg bor, utána meg elaludtam. Aztán hazamentem.
Ms Red
Igazi fesztiválélmény, kevés koncertélmény. Sok helyet végigjártunk, mindenbe belenéztünk egy kicsit, aztán mentünk tovább. Igazából csak kóvályogtunk az éjszakában, egyik helyen leültünk egy sörre, máshol egy kávéra és élveztük, hogy egyik hangulatból a másikba csöppenünk.
Ezúttal nem volt olyan fergeteges koncert, ami magával ragadott volna, de a Session Jazz Band kellemes zenéje teljesen megfelelt a hangulatomnak. Ha valahol letelepszünk, ez az, amit hajnalig is elhallgattam volna, buli utáni félmámoros állapotban.
Ms Pink
Öt perc Theatre of Tragedy, mert gótikus tragédiából jobb, ha kicsi a sokk. Aztán jöhet egy kis hamisítatlan, zakuszkás hangulatú dzsessz, ahol a piros pöttyös énekesnő mikrofonba andalogja a billentyűs iránti érzelmeit. A művésztelepen trapéznadrág nélküli artisták a filmvásznon ugrabugrálják eksztázisba a közönséget. Utána koncert a koncertgépből.
Deák Bill Gyulát átharsogja a szép tetovált képe. Weinberger tépi a húrokat és villogtatja kígyóbőr cipőjét. A sörömben apró fekete szárnyas állatok gyakorolják az úszást, kevés sikerrel. A sörös bácsi reggelire invitál hajnali nyolctól: érti a módját, hogyan éri meg kedvesnek lenni a vásárlókkal.
Zakuszka reloaded: jó a fellépése az udvarhelyi tagokból is álló együttesnek, akiknek mindig elfelejtem a nevét, és csütörtök esténként zenélnek abban a kolozsvári klubban, amelyiknek szintén soha nem jut eszembe a neve.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!