Apor Péter aranyas tippjei buliszervezőknek
Ábrahám Viola Magdolna 2006. július 24. 20:31, utolsó frissítés: 20:07#b#Három éjjel, három nap #/b#folyt a tánc. Száz óntányér és tál, evőeszköz, tűzifa, deszka, szekerek, virginások és még sok minden kellett egy 17. századi erdélyi nemes menyegzőjéhez.
Persze még a leggazdagabb családoknak sem volt ilyen felszerelése: a meghívottaktól kérték mindenféle eszközöket, és nem írtak két levelet, hanem a meghívólevélben elintézték az invitálást is meg a kölcsönzést is.
Apor Péter Metamorphosis Transylvaniae című, 1736-ban kelt munkája részletesen tájékoztat a korabeli társadalmi életről, minuciózusan leírja a szokásokat, a főbb eseményeket – igazi történeti antropológiai munka, Erdélynek a Habsburg birodalomba való integrálása nyomán megváltozott szokásokat siratja, a „régi szép idők” felett nosztalgiázik.
Kritikus szemmel figyeli az erdélyiek új életmódját, a „németek” által bevezetett „náj módit”. Habár Apor Péter családjával együtt hű volt a Habsburgokhoz, ragaszkodott a régi, szabad erdélyi fejedelemséghez, és megvetően beszélt az új divat hódolóiról.
Az régi erdélyiek lakadalmiról és házasságiról
című fejezetben Apor részletesen beszámol a nemesi családokban megszervezett házasságkötésekről, külön figyelmet szentel a leánykérésnek, eljegyzésnek és a lakodalomnak.
Az eljegyzés előtt természetesen sor került a „háztűz-nézőre”, melyen a lány szülei rendszerint meghívták magukhoz a vőlegényjelöltet vacsorára. Ez jó alkalom volt arra, hogy a házasulni vágyó ifjút jobban szemügyre vegyék. Ennél egy valamivel bonyolultabb szokásról is beszámol Apor, amely már csak a székelyek körében volt elterjedt: a leány apja is elküldött a legény házához két „háztűz-látót”, azokat is megvendégelték, megtáncoltatták, s miután távoztak, a legény azonnal leánykérőket küldött.
Ha a lányt odaígérték, a legény bejelentette, hogy mikor megy „kézfogásra”.
Az eljegyzést is vacsorával kötötték egybe, jelen voltak a leány és a legény rokonai, s előttük történt meg a kézfogás, illetve a gyűrűváltás. Érdekes szokás a szőnyeggel leterített asztalon való „esketés”, melynek során a leány és legény az asztal tetején álltak, és a pap úgy eskette meg őket. Az egyház képviselője nem ingyen végezte dolgát, övé maradt a szőnyeg, azonkívül mindkét család részéről
bőségesen megajándékozták.
A hivatalos egyházi nézetek szerint a szentségek kiszolgáltatásáért a papnak nem járt fizetség, ám a hívek önkéntes felajánlásait elfogadhatták. A keresztelésért, esketésért, temetésért, egyéb áldásokért cserébe a középkorban nagyrészt különféle terményekkel tartoztak a szertartást végző egyházi személynek. A stóladíjnak nevezett járandóság mértékét a helyi szokásjog, a consuetudo szabályozta. Az egyházi „szolgáltatásokért” járó fizetség a kora újkorban végleg elveszítette önkéntes jellegét, és a papság rendszeres és fontos jövedelemforrásává vált.
A 17. századtól kezdődően a stóladíj fokozatosan pénzjáradékká alakult át. Ez a folyamat jól nyomon követhető az egyházlátogatási jegyzőkönyvek alapján. A kiszabott díjak mellett a lakodalommal együtt járt azonban, hogy helyi szokás szerint esetenként élelmiszerekkel (kenyér, hús, bor) vagy kendőcskével „lepték meg” a papot.
A protestáns lelkészek esketésért járó jövedelmei változatos képet mutatnak a korszakban. A fennmaradt források szerint egy esküvőért két-három dénárral tartoztak a hívek, a megesett személyek házasságkötésekor azonban ennek százszorosát, két forintot kellett fizetni. Ha a lelkész részt vett a lakodalomban, az esketés ingyenes volt, ha viszont nem, egy tyúk és egy kalács járt neki.
A szertartásdíj azonban a helyi szokásoknak megfelelően változott, egységes díjszabásról nem maradtak fenn adatok – írja Bárth Dániel Esküvő, keresztelő, avatás. Egyház és népi kultúra a kora újkori Magyarországon c. művében.
Az eljegyzést is nagy mulatsággal zárták, és reggel a legény,
„ha nagy ember gyermeke volt”, menyasszonyának száz aranyat küldött.
Nyelvtörténeti érdekesség, hogy a leány vőlegényét bátyjának, a legény a menyasszonyát pedig húgának nevezte, s ugyanezeket a megszólításokat használták levélíráskor is.
A legény apjával, anyjával, ha azok már nem éltek, „atyafiaival” beszélte meg az esküvő kérdését, és ők döntöttek az esküvő időpontjáról. Ugyancsak Apor számol be arról, hogy az egyházi esküvő rendszerint abban a helységben volt, ahonnan a menyasszony származott. Az esküvő napján a vőlegény meghívottaival együtt útra kelt, ő szervezte meg a vendégek elszállásolását, étkeztetését, az állatokról való gondoskodást.
A Metamorphosis Transylvaniae külön bekezdéseket szán a násznép, a főgazdák és „vice gazdák” ülésrendje, öltözékéke és funkciójuk bemutatására, kitér a vőlegény jegyajándékára is, mely „egész mindenestül elkészült uj köntösből s asszonyi egész öltözetből” állt, ezen kívül a vőlegény ajándékozhatott „egy ezüst, rendszerént aranya tángyéron vagy tizes aranyból vagy apró aranyból százig valót vagy többet is ha akart.”
A tehetősebb családok külön helyiséget építtettek a lakodalomra. Ez a motívum Apor művében is visszatér: „Az lakodalomnak penig rendszerént hosszú színt csináltanak, s abban volt: ha télben volt az lakodalom, két három fül fűtője volt az színnek, hogy meleg legyen, mivel az atyafiakon kívül, mind az vőlegény, mind az menyasszony atyafiain kívül sok idegen vendégeket is hívatott mind az leány atyja, mind az vőlegény.” A mulatsághoz természetesen zenészek is kellenek, ezt a kérdést érdekesen oldották meg: „Volt penig az színben két muzsikálószék magosan felcsinálva, az egyikben muzsikáltak az vőlegény muzsikási, az másikban az örömatyaé.”
A tehetősebb családok igencsak kitettek magukért
a lakodalmi menü összeállításakor, egy-egy lakodalomban négy-öt, nem mindennapi fogást szolgáltak fel („de az étkek között is nagy aranyas péstétomokot is láttál volna” ), s ehhez járult még természetesen a desszert, mely rendszerint gyümölcsből állt. Az örömapa és örömanya gondoskodtak arról is, hogy a lakodalom napján a falu, vagy a község lakossága is jól érezze magát:
„Hogy azért az község is étken ne maradjon, az ökröt egészlen megsütötték, megsülvén abban egy falka kést ütöttenek, az szarvát megaranyazták, az bor csatornán kádakban folyt.”
Az ünnepi ebéd (vacsora) után következett a fő gazda által irányított mulatság, előre meghatározott „forgatókönyvvel”. Az első táncok után a lengyel változó, az egeres és süveges táncok, majd a lapockás tánc következtek.
A mulatság fénypontja a mennyasszonytánc volt:
a menyasszonyt a vőlegénytől kapott ruhába öltöztették – ez rendszerint fehér vagy zöld színű volt –, haját kibontották, fejére a gyöngyös, köves koronakoszorú helyett egy virágból kötött koszorú került, így vezették vissza a vendégek elé. Ekkor búcsúztatták el a leányt szüleitől és a szülői háztól, jelezve, hogy a lány már egy új közösséghez, a férje családjához tartozik.
A harmadik tánc után következett a legfontosabb momentum: a menyasszonyt a vőlegény „hálóházába” vitték, ahol a vőfély megáldotta az ifjú párt, majd kardjával lemetszette a koszorút a menyasszony fejéről.
Ennek szimbolikus jelentősége van: „emlékezzék meg az menyasszony, hogy mivel szüzességinek jegyét az koszorut karddal veszik le, ugy viselje magát az szent házasságban, hogy ha azt megmocskolja kard lészen az fején” . Egy másik jelképes gesztus volt, amikor a vőfély a koszorút négy részre vágta, ezzel jelezve, hogy „már vége vagyon a menyasszony leányságának” .
A második napon továbbfolytatódott a mulatozás,
és a vőfély vette át a násznagy szerepét, ő járt házról házra a vendégekhez, és ő marasztotta őket ebédre. Ezen a napon több játékot is játszottak a vendégek, olyan játékokat, amelyek mára teljesen eltűntek a szokásvilágból.
A népmesék „három éjjel, három nappal folyt a vörös bor” féle formuláinak a valóságalapja: a lakodalom három napig tartott, csak az utolsó napon hagyta el az ifjú pár és a násznép a lány szüleinek házát. Ekkor az örömanya keszkenőket, ingeket adott ajándékba a násznagynak, a vőfélynek és azok párjainak, az örömapa pedig a gazdákat vendégelte meg házában. A gazdák sem maradtak ajándék nélkül, ki-ki „az maga hivatalja s szolgálatjához képest” – írja Apor Péter – angliai posztót, aranyat, nusztot, paripát kapott.
Ilyen bőséget, ilyen pompás lakodalmat természetesen nem minden család engedhetett meg magának. Apor is felhívja olvasói figyelmét, hogy ő „az nagy lakadalmakot” írta le, ám ezekhez hasonlatosak voltak az „alább való lakodalmok is, mert azoknak is csak az volt az fundamentuma, ha az pompa szintén úgy ki nem tőlt is.”