Ittmaradók reflexiói a kivándorlásról és az emigránsokról
szerk. 2006. július 13. 19:18, utolsó frissítés: 18:48Van, akinek jól megy, mégis elhúz, van, aki gürcöl, de inkább marad. #b#Gyakorlati előnyök#/b# és sok-sok érzelem a gyümölcs ízű gyümölcstől a sós ízű könnyekig.
Összeállításunk első részében kivándorlás melletti szubjektív különvéleményeket adtunk közre.
>>ÉDES ERDÉLY, ITTHAGYUNK 1. Monológok a kivándorlásról, pro provocatio
Megfogalmaztuk azt a nem reprezentatív mintán vett kutatással alátámasztott tételt, hogy a huszonéves rommagyarok gyakori beszédtémája a pénz, vagyis a pénztelenség. A büdzségondokon való töprengés pedig óhatatlanul a külföldi munka vagy a kivándorlás témáját is érinti.
A második részben olyan véleményeket olvashattok, amelyek különböző okokból elutasítják vagy félreteszik a gazdasági-pénzügyi gondokra adott elhúzás-válaszalternatívát.
___________________
26 éves szabadúszó: Ha hosszú távú elvándorlásról van szó, akkor én az itthonmaradás mellett tartok.
Friss levegő, gyümölcs ízű gyümölcsök,
ismerős tájak és arcok, mi kell ennél több? Egy kis szerencsével és talpraesettséggel talán egy jó állás? Szerintem ha eléggé életrevaló valaki, akkor itthon is meg tudja állni a helyét. És most van szükség friss agyú, jól felkészült szakemberekre. Románia a minden lehetőségek országa.
24 éves diák: Nem akarok kimenni ... főleg nem jövőt építeni odakint, szerintem egy fejlődő országban jóval több lehetőség van, mint egy már kialakult társadalomban.
Tanulni szeretnék kimenni, és jövőt építeni itthon.
Szerintem akik elhúznak, azok egyszerűen gyávák és ötlettelenek. Nincs fantáziájuk. És tudom, mit beszélek, hiszen voltam kint. Madridban olajfestményt árultam, házaltam a festményekkel. Emellett egy csomót kirándultunk, snowbordoztunk meg buliztunk. Egyszerűen megvettük a festményeket 40-60 euróért, és volt olyan, hogy 300 felett adtam el. Minden nap jártuk a házakat a külvárosokban, három hónapon keresztül.
Madridba mennék vissza mesterizni, ha elég pénzt gyűjtöttem. Csak be kell fejeznem a második egyetemem, és legyen elég pénzem egy-két hónapig fenntartani magam, amíg ott munkát kapok. Akarok menni, de nem tűztem ki határidőt: egyelőre az egész inkább álom, mint konkrét terv.
25 éves, civil szférában dolgozó értelmiségi nő: Azért maradok, mert: 1. az erdélyi magyar társadalomnak szüksége van nemzeti elkötelezettségű, jól képzett szakemberekre, akik értéket teremteni, alkotni tudnak és akarnak; 2. eddigi tapasztalataim alapján úgy gondolom, hogy kellő felkészültséggel és képességekkel, megfelelő munkamorállal,
elkötelezettséggel és kitartással itthon is lehet boldogulni;
3. azt tanultam a szüleimtől, hogy felelőtlenség egyszerűen elhagyni azt, amit több generáció sok száz éven át felépített és megtartott; 4. több érzelmi szál is ideköt: szülők, barátok, itt akarok családot alapítani, gyerekeket nevelni.
Azokat, akik elmennek Erdélyből, nincs alapom elítélni, mindenkinek szíve joga úgy alakítani az életét, ahogyan jónak látja. Nem tartom őket kitüntetésre méltónak azért, amiért a tudásukat nem itthon kamatoztatják, de akik elmennek/elmentek, valószínűleg érzelmileg soha nem is kötődtek Erdélyhez, tehát ilyen szempontból nem jelentenek veszteséget.
27 éves "lúzer": Mindenkinek szíve joga... Én nem ítélem el a kivándorlókat, már csak azért sem, mert érintett vagyok, a Franciaországba férjhez ment nővérem révén. Amúgy szerintem a pénz, a magasabb életszínvonal vonzza a fiatalok többségét, most Amerikába menni menő.
Én maximum Magyarországra vándorolnék ki, mert nagyon fontos az anyanyelvi környezet, anélkül halott vagyok, munkámból kifolyólag is. Budapest a tuti hely, de a nagy bürokrácia elriaszt...
A kettős állampolgárság automatikus kiterjesztése a határon túli magyarokra csakis ezért lett volna jó számomra, mert akkor előbb kapnám meg (vagy be), s magyar állampolgárként mehetnék ki munkát keresni, így viszont ott kellene lúzerkednem egy darabig, amíg talán összejönne, hogy ott maradhassak... vagy nem. Amíg itt jól érzem magam, addig Kolozsváron maradok.
Itt is jó. Mikor hogy.
Alkalmi munkára kimenni Írországba vagy Franciaországba fontolgattam, de semmi konkrét. Az itthoni biztosat nem szívesen adom fel pár hónap kinti munkáért, mert lehet, nem térhetnék vissza Kolozsvárra...
24 éves programozó: Nekem itt van (Kolozsváron) többé-kevésbé tűrhető munkám, és ha az nem működik, akkor még mindig hazamehetek. Amit viszont hozzá szeretnék tenni, hogy
a barátok és a család is egy fontos faktor,
amiért az ember nem akar elmenni, habár lehetséges, hogy ezt a luxuskifogást csak akkor engedheti meg az ember magának, ha már van megélhetése. Csak barátságból elég szűkösen lehet megélni.
Mindig is elszörnyülködtem, hogy mennyire elsavanyítja és eltorzítja az emberek értékrendjét a pénz hiánya. Pl. amikor az emberek megjegyzik, hogy a te hibádból elment egy egységük a telefonon. Az a 10 ezerlej "veszteség" nem éri meg, hogy a másiknak akár egy pillanatra is elrontsam a hangulatát.
24 éves pszichológus: Szerintem mindenki azt látja, hogy itt milyen nehéz, hogy a fiatalok nehezen kapnak jól jövedelmező állást, és ha kapsz is, sokszor túl sok a követelmény, és elég nehezen tudsz belőle megélni. Tehát akinek nincs anyagi háttere, nem kap segítséget a szüleitől, az nagyon nehezen indul el, és sokszor szélmalomharcnak érzi, amit tesz.
Fiatalon az ember könnyebben tud alkalmazkodni új környezetekhez, ezért sokan úgy döntenek, elmennek oda, ahol jobban értékelik a munkájukat. Persze ennek is megvannak a hátrányai:
idegenben mindig idegenként fognak kezelni, betolakodóként,
és nem sokan támogatnak. Nehezebb gyerekeket nevelni így egyedül, távol a családi otthontól. De jobban, könnyebben meg lehet élni - az anyagi javak sokak számára fontosak.
Aki ezt vallja, az elmegy, ellenben akinek fontos a szülőföld, a család, a barátok, az itt marad. Én a második kategóriába tartozom, bár elképzelhető, ha hosszas vajúdás után nem leszek képes jó álláshoz jutni, amiből meg lehet élni, elmegyek. Azt nem szeretném, ha a szüleim nyakán lógnék végig, és nem lennék képes csak olcsó, másodkomfortú bérlakásokban élni.
Bakk Jutas, 26 éves szoftverfejlesztő: Eléggé heterogén a kérdés, mivel, ha első ránézésre egy szűk társadalmi kört is elemzünk, teszem azt, a frissen végzett felsőfokú képzettségűeket, akkor is nagyon eltérő viszonyulásokat tapasztalhatunk.
Könnyen el lehet intézni azzal ezt a kört is, hogy aki számára a szakmai jövő nem biztosított, nincs kilátása egy normális állásra (gyenge fizetés, ócska munkakörülmények stb.) az inkább elölről kezd mindent - máshol.
Ismerősi körömben van olyan személy, akik az agrártudomány mestere, jelenleg doktorál, viszont a megélhetésért számítógépes operátori munkát végzett az utóbbi években, mivel a szakma ennél gyengébb ajánlattal rendelkezik. Stílszerűen romániai helyzet. Oké. De mi van azokkal a mérnökökkel például, akik
ugyanitt megtalálhatnák helyüket a saját szakterületükön
- a nyugatihoz viszonyítva is - versenyképes fizetésért, vagy azokkal, akik eltöltenek itt pár évet egy multinacionális cégnél, lassan kisebb vezetői pozicióba kerülnek, majd hirtelen irányt váltanak? Földrajzit.
Vagy mi van azokkal, akik nem találják meg a helyüket szakterületükön, pedig jeleskedtek tudásukkal egyetemi éveik alatt, majd itthon maradva teljesen más területen kezdtek el dolgozni, átképezve magukat a piaci igényeknek megfelelően, akár úgy is, hogy nem rendelkeznek oklevéllel, ezáltal munkahelyükön nem kerülhetnek tárgyalási pozícióba a vezetőséggel, viszont vállalják ezt is. Itt fognak maradni.
A mérleg kiegyensúlyozottnak tűnik. Pont ezért: eljön mindig az a pillanat minden fiatal számára, amikor döntenie kell. Egyik oldalon: a kötődés (szülőföldhöz, családhoz, talán egy nem túl perspektivikus munkahelyhez), félelem a gyökeres változásoktól, az - esetenkénti - majdnem nulláról kezdéstől, az eddigi értékrend részleges felrúgásától.
Másik oldalon: az az általános meggyőződés, miszerint az itthon szerzett jó szakmai felkészültséggel rendelkezve sokkal könnyebb a külföldi elhelyezkedés; a "hányan vannak olyanok, akiknek ne sikerült volna odaát?" kérdésre adott, igencsak biztató jövőt sugalló válasz; kaland-/bizonyításvágy; és természetesen a közhelyesen már-már rossznak titulált, de valójában mindenki számára nyilvánvalóan sokkal jobb életszínvonal. Érdekes viszont, hogy kevesen zárják be maguk mögött az ajtót,
mindenki úgy hiszi, hogy vissza fog jönni ("majd", "valamikor").
Ez egyrészt rokonszenves, másrészt kissé önámítás. Nehéz szakítani, és fenntartva azt az elképzelést, hogy majd visszatelepülünk, némiképp enyhíti ezt az érzést. Holott ennek megvalósulásához a két pólusnak (nyugati/erdélyi) egymáshoz viszonyított civilizációs/gazdasági/érzelmi vonzási faktora meg kell változzék.
Ha nem vetjük fel a nyugati civilizációk összeomlásának lehetőségét, akkor az marad, hogy az itteni mitől válna jobbá. Ez utóbbin viszont azoknak kell dolgozniuk, akik itthon maradtak.
Balog Gábor, teChnikus/mérnök: Ha a múltban kutatjuk a kivándorlás okát, akkor pontosan megfogalmazható érveket tudtak magukénak a más földet kutató egyének. Ma már kicsit komplexebb a helyzet: a kivándorló személyes indoka keveredik a média által nyújtott, sokszor 'délibáb' információkkal, a visszatértek - vagy soha vissza nem tértek - által megrajzolt képpel, történetekkel.
A ma embere Romániából véleményem szerint elsősorban a bürokrácia, a bizonytalanság, a kilátástalanság, a teljes elszegényedés elől menekül. Van, aki egyszerűen, decensen, tiszteletben szeretne élni, esetleg szeretné, ha gyermekei abban nőnének fel.
A célország mindenkinek más. Aki ostromolva érzi becsületét, annak mindegy, milyen messze vagy milyen közel kell mennie. Addig keres és vándorol, amíg megtalálja azt, amire vágyik, amivel pótolja erkölcsi hiányérzetét. Aki a pénzt keresi, az Amerikát választja, a fiatalok körében ez a menő (tudomásom szerint). Az idősebbek (28 éven felül) Spanyol- és Olaszországba járnak dolgozni.
Azt azért szeretném hozzáfűzni, hogy sem a fiatalok, sem pedig a felnőttek nem jókedvükben vándorolnak (akár időlegesen sem). Egyik közeli barátom édesanyja áldozata lett az izraeli robbantásoknak. Láttam, mit éltek át. Ugyanakkor látom minden alkalommal az ittmaradók könnyeit, hallom remegő hangjukat, amint nem tudni meddig, de megválnak szeretteiktől.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!