Interjú György Attilával
kérdezett:K. A. 2001. november 11. 18:41, utolsó frissítés: 18:41A Szempontban a napokban megjelent írásod máris erőteljes polémiát váltott ki. Azt írod ugyanis, hpgy untat ez az ország. És az ősi román bölcsesség szerint a szomszéd kecskéje, akkor jó, ha döglött, a fej akkor, ha lehajtott. Mi volt román barátaid, ismerőseid reakciója?
Nos, akkor vágjunk a dolgok közepébe. Az idézett két közmondást nemcsak én, de román értelmiségi körök is rendszeresen archetípusként használják. A simulékonyság, a gyanakvás, sőt, még egyszer megkockáztatom: a rosszindulat olyan politikai örökség, mely a mindenkori román kormányzat sajátja. Gondoljunk csak arra, hogy két világháborúban is cserbenhagyták szövetségeseiket. Hogy saját bevallásuk szerint is legjobb szomszédjuk a Fekete-tenger. Hogy többé-kevésbé latens területi, diplomáciai vitáik vannak kivétel nélkül minden szomszédjukkal, de saját, korrupt és tehetetlen kormányaiktól képtelenek megszabadulni...
Román barátaim a szó valódi értelmében nincsenek. Számos román nevű ismerősöm, cimborám van, ok azonban mindannyian magyarnak vallják magukat. Az a néhány román ismerősöm, akivel érintkezem, elfogadja nézeteimet, én is az övéket. És ez így is normális, ha már egymás mellett élünk, vagy még pontosabb fogalmazásban: egy más mellett élünk.
Kézenfekvő kérdés: mi az az életérzés, ami itt tart -- ha már minden elviselhetetlen? Ha a határok felszámolódóban vannak, mi az oka annak, hogy inkább itt élsz, és nem inkább pl. Budapesten?
Helyesbítenék: nem használtam az elviselhetetlen szót. Azt írtam: nehéz elviselni a butaságot. meg hogy fáraszt és untat ez az ország, és ez igaz is. És még egyszer helyesbítenék: nem a román nemzet, hanem az ország, vagy még inkább: az állam. Más kérdés, hogy azért az állami berendezkedésből, a kormányzás "karakteréből" is lehet következtetni egy nép szellemi-erkölcsi nívójára.
És, a kérdésre válaszolva még egy helyesbítés: egy szót sem szóltam a határok felszámolásáról. Erről, sajnos, szó sincs. Azt mondtam: az agyakban meghalt Trianon, és a trianoni döntés kezdett elmosódni. Értem ezalatt a szétszakítottság érzetének megszűnését. Éljen bárhol Kárpátaljától Erdélyig bármelyik utódállam magyarja, ma újra a magyar nemzet részének vall(hat)ja magát, és hála a kedvezménytörvénynek, ez valamelyes jogi kodifikációt is kapott.
Ha ugyanazokat a sajtótermékeket olvashatom, ugyanazok a kulturális értékeim, ugyanúgy szabadon közlekedhetem Csíkszeredától Budapestre -- az mégiscsak a trianoni döntés lassú elmosódását jelenti a köznapi, hangsúlyozom: a köznapi élet szintjén.
Hogy itt élek, annak egyszerű oka van, a legbanálisabb és legközhelyesebb: én itt vagyok itthon. Családom is itt élt, időtlen idők óta. Nem jöttünk sehonnan és nem megyünk sehova. Nagyon gyakran járok Magyarországra, igényelem az ottani közeget, levegőt, de az otthonom itt van.
Mindennapi realitásként éled meg Trianon végét. Nálad mióta tart ez az életérzés? Szerinted ez az életérzés mennyire általános a romániai magyarság körében? Általában az értelmiségiek mennyire élik meg ezt a számunkra az internetnek köszönhetően már-már közhely-szerű realitást?
-- nem tudom, és nem is mernék általánosítani, mennyire elterjedt ez az életérzés. Az én környezetemben mindenképp -- de persze, ez nem egészen releváns. A Székelyföldön azonban egyértelműen afféle ideiglenes állapotként élik meg a trianoni diktátumot, még ha végtelennek tűnik is ez az "ideiglenes állapot".
Ugyanakkor, teljesen világos, hogy a magamfajta ember tulajdonképpen egyfajta elefántcsonttoronyban él. Megtehetem, hogy nem veszek tudomást Trianonról, úgy rendezem be és úgy élem életem, mintha Magyarországon élnék. De az adómat csak ide fizetem, a rendőr továbbra is románul köszön, ha egyáltalán köszön, és nem lehet nem észrevenni a tervszerű és igencsak fenyegető megszállását a székelységnek. Ortodox kolostorok nőnek gombamód, kaszárnyák épülnek, a katonaság és az ortodox egyház szerre vásárolja fel az ingatlanokat...
A magamfajta értelmiségiek hibája pedig épp ez az elefántcsonttorony, vagy rosszul értelmezett tolerancia: hogy hát majd csak elélünk egymás mellett... Ami nem igaz, mert tömegméretben bizony nem élünk meg egymás mellett: nézzünk csak a Szilágyságra, a Bánátra.... Ezek azok a helyek, ahol az együttélés "meghozta gyümölcseit": a magyarság eltűnőfélben. És ha továbbra is a "békés együttélés" illúziójába, a "jó románok is vannak" mítoszába ringatjuk magunkat, akkor hamarosan a Székelyföld lesz a "szórvány".
Én egyébként valóban nem kétlem, hogy rendkívül sok ún. "jó", toleráns, értelmes, stb. román is él. De éljenek csak otthon: Moldvában, Olténiában. A Székelyföldön valahogy kevésbé szeretem őket, mert lehet bármilyen toleráns, az unokája majd csak fölhúzza az Avram Iancu-szobrot a főtérre...
Mi az oka annak az ingoványosságnak, amiről a románok kapcsán beszámolsz? Másképp: miért olyanok a románok, hogy szerinted nem lehet nekik hinni? Ugyanide: nacionalistának tartod-e magad?
-- nem tudom, mi az oka. Talán az, hogy nem néznek szembe őszintén önnön történelmükkel. Holott világos, hogy hazugságra nem lehet építeni. Semmit, legkevésbé sikeres államot...
Igen, nacionalistának tartom magam. Ezt, itt és ebben a helyzetben, erdélyi magyarként túlélési és megmaradási alapkövetelménynek tekintem. Ugyanakkor emberi karakter kérdése is: ha román lennék, valószínűleg román nacionalista lennék.
Szerinted mi lenne a politikai kiút: az anyaországgal való kapcsolatok intézményesítése (a státustörvény gondolatrendjében), a romániai magyar intézmények megerősítése, Erdély föderalizálása, vagy valami egyéb?
Igen, nagyrészt el is mondtad a kérdésben. A kiút egyértelműen az anyaországgal való kapcsolatok intézményesítése és szorosabbra vétele. A romániai magyar intézményrendszer kiépítés, ami elsősorban magyar, és csak aztán romániai. Sokkal markánsabb magyar érdekképviselet kellene: végre egy igazán magyar érdekeket képviselő szervezet, és nem egy magyar nevet viselő román párt (ami például az RMDSZ...).
Nagyon erős gazdasági befolyással ellensúlyozni lehetne a román beolvasztó törekvéseket. És egy erős, gazdag anyaország, ami hála istennek megszületőben, óriási vonzerő lehet. Egyébként semmi nincs veszve, minden megváltozhat még. Estünk át nagyobb katasztrófákon is... Túléltük Bizáncot, a tatárjárást, törököt, labancot, a Szovjetuniót... túléljük ezt is.
A végcél pedig, és a megoldás -- melynek bekövetkeztében egyébként cseppet sem kételkedem -- valóban Erdély föderalizálása lenne. Ez így is volna a legméltányosabb. Azután pedig? Azután már bármi megtörténhet.