A szemeted a magánügyed, de mi van a másokéval?
szerk. 2006. január 03. 18:13, utolsó frissítés: 17:06Zsír, rothadás, bűz: mindez szokható, sőt! De a kifújt cigarettafüsttől a frusztrált pofáig bármi lehet szemét.
Az intimitás fokmérője
Mr. Black: Az ember saját szemete az intim szférájához tartozik. Olyan, mint az ürüléke, aminek szagát el bírja viselni, míg a másokétól felfordul a gyomra. Mivel a szemetünk hozzánk tartozik, és elárul valamit az egyéniségünkről – kényes probléma, hogy kinek engedjük meg, hogy eltakarítsa.
(Az embert nagyon kellemetlenül tudja érinteni például, ha guberálók még a jelenlétében rávetik magukat a szemetesvödre tartalmára, és dobálják szét hétköznapjai mindenféle tárgyi maradványait.)
Ha nem saját kezűleg végezzük, a szemét eltakarítására csak kétféle verzió lehetséges: az egyik olyan valaki, akit annyira jól ismerünk, annyira közel áll hozzánk (legtöbbször együtt élünk vele), hogy megengedjük neki, hogy megtegye. Ugyanakkor nem érezzük ezt számára megalázónak, mert mi is bármikor eltakarítanánk az ő privát szemetét.
A másik lehetőség egy hivatásos takarító fogadása, akit megfizetünk azért, hogy elintézze a "piszkos munkát": minél kevésbé ismerjük, annál jobb. Ilyenkor rendszerint kerüljük a személyes találkozást, a köszönésen kívül lehetőleg nem bocsátkozunk semmilyen interakcióba, ami abból adódik, hogy mi érezzük magunkat feszélyezve azért, amiért ilyen közel engedtük magunkhoz.
A szemetünkhöz való hozzáférés az intimitás fokának mértéke.
Mindennapi szemetünket...
Mr. Green: A privát szeméttel azonban még valahogy megbirkózik az ember, vagy eltakarítja, vagy megtanul együtt élni vele. A közös szemét természete viszont teljesen másmilyen. Függ a közös tértől, amiben megtermelődik, valamint a teret használó szeméttermelőktől.
A közös szemét egyik fő jellemzője, hogy általában senki sem akarja eltakarítani, és ezt a szándékát legtöbbször úgy juttatja kifejezésre, hogy egyre többet szemetel. A közös szemét mindenkit zavar, de senkit sem annyira, hogy eltakarítsa, inkább mindenki eltakaríttatni szeretné.
Ennek a legegyszerűbb módja, ha a közös teret belakók felfogadnak egy külső embert, aki kitakarít. Viszont sokkal érdekesebb a helyzet akkor, ha erre nincs pénz. Ilyenkor az eltakaríttatás fordított pszichológiája lép életbe.
Először is be kell bizonyítanod minden szemetelőnek, hogy a szemét téged nem zavar; ha ez nem sikerül, akkor azt, hogy őt biztos sokkal jobban zavarja, mint téged, de még őt sem zavarja annyira, mint a harmadikat vagy negyediket, aki ebben az egész bizonyítási folyamatban nem vesz részt. Figyeljünk arra, hogy a bizonygatás ne verbálisan történjen, hanem a tettek erejével, azaz szemeteléssel.
A végén valaki mindig eltakarít, és kezdődik elölről az egész, mintha mi sem történt volna. Ezért nem érdemes a közös teret kitakarítani.
Mi a szemét?
Mr. Pink: Az, hogy mit tekintesz szemétnek, lelkiállapottól is függ, meg attól is, hogy épp hétágra süt a nap, vagy minden szürke, és koszosnak tűnik. És ott van a nézőpont kérdése is: szemét-e egy halom újság, képes magazin, összegyűjtött szórólap, ami évek óta a sarokban hever, anélkül, hogy valaki belelapozna? Vagy az anyukám saját maga készítette első frottír fürdőruhája, amit nagymamám nem hajlandó kidobni?
Magánügy
Mr. Yellow: A szemeted a magánügyed. Ugyanakkor jogod van más szemetétől mentesen élni. De mi van, ha nem veszed észre, hogy valójában a szemeted az, amit mások figyelmébe ajánlasz? A kifújt cigarettafüsttől a frusztrált pofáig minden olyan szemét, amit másra rákényszerítünk, és ezt valahol tudjuk is. Erőszakos szemét lehet a karácsonyi jókivánság-sms vagy a figyelmesen becsomagolt ajándék is, ha rosszul mérjük be, kinek szánjuk.
A homeless
Mr. Red: Először csak arról érdeklődött, hánykor dobjuk ki a szemetet a hotelben. Megbeszéltük, hogy minden nap délután fél háromkor jöjjön. Megérte üzletet kötni vele, bátran mászott be az óriáskonténerbe, és figyelemreméltó sebességgel rendezte át a több mázsányi hulladékot, neki köszönhetően kétszer annyi szemét tárolására volt elég a konténer. Ahányszor találkoztunk, mindig tartottunk egy cigiszünetet, jó volt szóba állni vele, annyira kívül élt mindenen. Amúgy ő volt az egyetlen amerikai, aki tényleg tudta, hol van Románia.
A sörösüvegekre, dobozokra és pillepalackokra pályázott, azt állította, hogy a beváltáskor ezek darabjáért kapott öt centekből napi 35-40 dollárt gyűjt – ez 7-800 üveget jelent. Én is kábé ennyit kerestem naponta. Mesélte: a hotel, amelyben dolgoztam, többször is ajánlott neki állandó munkát, de ő a maga ura akar lenni, nem tűrné, hogy bárki parancsolgasson neki.
Voltak persze extra napjai is: egy kidobott farmer zsebében talált ötven dollárt, ráadásul a nadrág is pont az ő mérete volt. Aznapra szabadot vett ki.
A mosogató
Mr. Blue: Zsír, rothadás, bűz: mindez szokható, sőt, egy idő után úgy teszi az ember arrább a négynapos, kékben játszó húsdarabot, mint egy-egy álmos hétfőn pár darab A4-es lapot. A romlás összes lehetséges alfajával egy brooklyni McDonald's konyháján találkoztam, miután mosogató-kommandós lettem.
A munkatársak őszinte örömére a szemét-préselés is nagyrészt az én munkám maradt, ezt a folyamatot el kell magyaráznom: a kliensek tálcáiról lekerülő étel- és az erjedésben olyan nagy szerepet játszó üdítőmaradványok nagy fekete zsákokba kerülnek, és ezek a pince külön erre kiképzett, nagyon meleg részében landolnak.
Amikor néhány nap után plafonig megtelt a helység és a szilárd meg cseppfolyós részek valami eszméletlenül büdös péppé álltak össze, a management leküld egy szerencsétlent az egészet behajigálni egy présbe, mely aztán 40-50 kilós bálákká préseli a trutyit.
Miközben a prés sziszegve dolgozik, a vaspofák közt vékony patakokban szivárog a háromnapos hamburgerlé... egy-egy ilyen menet után kész boldogság volt felmenni, és a mosogatófülke friss levegőjén lemosni az ujjnyi vastag zsírt a konyhai edényekről. Sőt még csicsonkázni is lehetett a zsíros padlón, mondjuk elcsúsztam a hűtőig, kiloptam egy gyümölcsfagyit, és extra adag tejszínnel megettem. Zsír volt.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!