Czire: "a teológiai felvételi csak a jéghegy csúcsa"
Czire Szabolcs 2005. december 02. 19:40, utolsó frissítés: 19:18"E rejtett diszkriminatív minták újratermeléséért elsősorban az egyházak felelősek" - a vitához a Protestáns Teológia tanára szólt hozzá.
Esélyegyenlőség-keresés az Unitárius Egyházban
Mindenek előtt
köszönetemet szeretném kifejezni azoknak, akik ezt a párbeszédet kezdeményezték. Én a magam részéről mögötte ugyanolyan építő szándékot feltételezek, amilyennel én is szeretnék bekapcsolódni a dialógusba. Ismerve az előjogokat élvező „történelmi egyházak” dialóguskészségét efféle „kényes” kérdésekben, még a fórum megválasztását is – kisebb fenntartásokkal – szerencsésnek tartom.
Elvi álláspontom, hogy a felvetett kérdés nem csak belső egyházi kérdés, hanem össztársadalmi valóságunkat egyszerre tükröző és újratermelő is, ezért minden felelősséget érző embernek helye van annak befolyásolásában. Hozzájárulását pedig egyházamnak nyújtott segítségként értékelem.
A „történelmi egyházak” igen sok hasonlóságot mutatnak egymással, mégis az egyes jelenségeket mindeniken belül külön-külön kell megvizsgálni. Az alábbiakban ezt a belső vizsgálódást (szeretett) unitárius egyházam (a továbbiakban: egyház) viszonylatában szeretném jó szándékú őszinteséggel előrevetíteni, néhány észrevétel és dilemma megfogalmazásával.
Itt szeretném jelezni, hogy az egyházban már jó ideje folyik a kérdésről párbeszéd, annak eredményeit a „Mit tettünk?” részben mutatnám be.A teológiai felvételi csak a jéghegy csúcsa, de legalább is csak az egyik dimenziója a kérdésnek.
Egy kis történelem
A teológiai felvételi közvetlenül a rendszerváltás után, 1990-ben nyílott meg a nők előtt, igen korlátozott számban. Például amikor én felvételiztem 1991-ben, 13 női jelentkező volt 2 helyre (rekord), míg a fiúknál csak kétszeres túljelentkezés. A felvételi megnyitását elsősorban nem valamiféle mély belső meggyőződés motiválta, hanem a főként tengeren túli „szponzorok” (testvéregyházi kapcsolatok) előtti politikai korrektség látszatának munkálása.
Meg merem kockáztatni, hogy a helyzet e téren nem sokat változott, legalábbis nem a csúcsvezetés szintjén. A tény, hogy vannak nők a klérusban (a szükséges és elégséges kis számban), önmagában elég megnyugtatónak és kifele megmutathatónak tűnt ahhoz, hogy elodázható legyen a szembenézés mindazokkal az új kihívásokkal és feladatokkal, ami elé az új helyzet állította az egyházat.
Egymodellű egyház? – eszköz az esélyegyenlőtlenségre
A protestánsok mindig hajlamosak (voltak) túlhangsúlyozni, hogy az egyház a gyülekezetekben él. Többnyire szemük előtt a gyülekezet idillikus képe lebeg: jó fekvésű falu, közepén égnek meredő toronnyal, egyházi épületekkel, földekkel, presbitériummal és buzgó, papjukat szerető, engedelmes hívekkel.
A rendszerváltás utáni társadalmi-politikai átalakulások váratlanul új lelkészi munkaterületeket hoztak: iskolai vallásoktatás, kórházlelkészség stb. De mintha az egyház továbbra is csak egy modellben, a gyülekezeti papságban gondolkodna, óriási veszteségeket okozva önmagának. És mivel nem fordított elég figyelmet az új modellek kiépítésére, nem a lehetőséget, hanem a „ránk erőltették” jelleget látta bennük, ezek csakhamar nagyon kényelmetlenné váltak.
Témánk szempontjából mindez azért érdekes, mert itt látok egy nagyon fontos kérdést, ami a nők egyházon belüli esélyegyenlőtlenségét közvetlenül érinti. A gyülekezeti lelkészség „a lelkészi szolgálat”, ők „a lelkészek”, a többiek legfeljebb „vallástanárok”, „kórházlelkészek”, jelentősen alacsonyabb státusszal és javadalmazással.
Van tehát két „kényelmetlen” újdonság: nők a klérusban, és új, alacsony státuszú, hátrányosan javadalmazott lelkészi munkakörök. Mi sem kézenfekvőbb tehát, mint két legyet egy csapásra, társítsuk a kettőt.
A végzősök két évig segédlelkészek, ez időre a kinevezést közvetlenül a püspöktől kapják. Minden esetben történik egyeztetés, „a lehetőségek szerint”. A számadatok mégis igen beszédesek: a jelenleg működő unitárius lelkésznők 57%-a segédlelkészkedett nem-parókiális munkakörben, míg a férfi végzősök közül mindössze egyetlen egy vallástanárként, kettő pedig felekezeti középiskolában. Mindhárman saját kérésükre. Egyértelmű, hogy a nők fenti aránya csak azért nem még magasabb, mert a társaik által a nem-parókiális munkakörök már beteltek.
Beszédes továbbá, hogy a két segédlelkészi év letelte után két kivétellel minden lelkésznő felhagyott addigi munkakörével, és olyan gyülekezetekbe került, ahová nem volt más (férfi) jelentkező. Ugyanis a gyülekezetek autonóm módon választhatnak maguknak lelkészt a jelentkezők közül. Ha nincs jelentkező, többnyire átruházzák választó jogukat a püspökre. A lelkésznők túlnyomó többsége ilyen kinevezéssel került (kis létszámú) gyülekezetbe.
A többiek, akik eleve gyülekezetbe nyertek kinevezést, megőrizték helyüket. Itt tudni kell arról az egyházi szokásról, hogy amennyiben valaki maradni szeretne abban a gyülekezetben, ahol segédlelkészkedett, a két év leteltével meghirdetett pályázatra más lelkész „kollegalitásból” nem jelentkezik.
Ha nem tévedek, az elmúlt 10 évben (1995-ben végeztek az első lelkésznők) egyetlen esetben pályázott nő olyan meghirdetett lelkészi állásra, amelyre férfi is jelentkezett. Veszített. Ellenpélda lehet, hogy néhány éve a Háromszék-Felsőfehéri egyházkör közgyűlése női esperest választott, először a történelemben.
Itt felmerül néhány kérdés. Miért nem jelentkeznek meghirdetett lelkészi állásokra a nők? Miért gondolja úgy a legtöbb végzős lelkésznő, hogy eleve neki kell elvállalnia az alacsonyabb státuszú és javadalmú állást? Vagy miért maradnak távol a lelkésznők e vitafórumtól? Elvileg esélyegyenlőség van, a gyakorlatban attól még messze állunk. Társadalmi struktúrák…?
Társadalmi előítéletek – kinek jó ez?
A lelkészi állásra pályázás kérdésének most ragadjuk meg egyik továbbvivő vonatkozását. Ez idáig az egyház mindenkinek biztosított kihelyezést, aki az ehhez szükséges képzési feltételeket teljesítette. Igyekezett nem túltermelni a teológián, hanem a szükségleteknek megfelelően. Ez a legerősebb érve a kvóta-rendszer fenntartása mellett.
Láthattuk azonban, hogy ezzel hátrányos munkakörökbe nagyobb eséllyel kerülnek nők. De tegyük fel másként a kérdést. Mi lenne, ha az egyház eltörölné a felvételin a kvóta-rendszert, de nem biztosítana kihelyezést. Minden végzett (és lelkész) egyszerűen megmérkőzne a kiírt állásokért. Sejtem, hogy a társadalmunkban élő mentális mintáknak megfelelően a lelkésznők jó része munkanélkülivé válna. Tagadhatatlan, hogy működnek olyan strukturális elemek a társadalomban, amelyek hátrányosan különböztetik meg a nőket.
Ehhez két megjegyzést fűznék. Az első az, hogy miközben az egyházak a női kérdésben társadalmi előítéletekkel takaróznak, jó lenne emlékeztetniük magukat arra, hogy ezek újratermeléséért mindenek előtt ők maguk felelősek. Aligha szükséges ecsetelni az egyházak befolyását és közvélemény-formáló szerepét az erdélyi társadalomban. E rejtett diszkriminatív minták újratermeléséért elsősorban az egyházak felelősek. Körkörös érvelés.
A másik, hogy talán ezzel a jelenséggel áll kapcsolatban a lelkészek között kötendő házasságok magas száma. Lassan nem azon kell rágódnunk, hogy mi legyen a lelkésznőkkel az egyházban, hanem hogy mi legyen a lelkészházaspárokkal.
Nálunk a 90-es évek második felétől a teológiai hallgatók nagyjából 1/3-a nő. Ez jelenleg 41%-nál tart, de volt már teljes egészében női végzős évfolyam (2 éve) is. A „belső házasságok” száma évről-évre nő, lassan csak elvétve akad olyan végzős lelkésznő, aki nem lelkészhez megy férjhez. Egyelőre ezzel a kérdéssel sem sikerült egyházi szinten megfelelően szembenézni, és jó eséllyel újabb akaratlan eszköz lesz ez a jelenség az esélyegyenlőtlenség struktúráinak újratermelésére („majd, ha muszáj, tanítok a helyi iskolában, vagy kántor leszek” – hallom némely teologinától).
Mit tettünk?
Korábban jeleztem, hogy az egyházban már jó ideje terítéken van a kérdés. Ezért is tekintem segítségnek a „külső” párbeszédre serkentést. Legtöbb figyelmet a teológiai felvételi kapott, mert a kérdés ezen a pontján a legmegragadhatóbb. Sajnos a többszöri újragondolásra serkentés és tiltakozás ellenére is az Egyházi Képviselő Tanács a kvóta-rendszer mellett döntött. Személy szerint szégyenként élem meg, hogy e diszkrimináció felszámolásának kieszközölésére mindeddig képtelen voltam.
Személyes érintettségem a kérdésben nem csak az, hogy a Teológiai Intézetben tanítok, hanem az is, hogy a feleségem lelkésznő. Közösen vezetünk egy „félegyházi” egyesületet, amelynek keretében létrehoztuk az Unitárius Papnők és Teologinák Baráti Közösségét. Évi konferenciáján az idén ünnepelte 5. születésnapját. A Közösség olyan fórum kíván lenni, amely kimondottan az említettek sajátos kérdéseire összpontosít.
Az előbbi keretében megkezdtük egy női tanulmányok témakörre szakosodott kiskönyvtár kialakítását, amely az Unitárius Egyház Nagykönyvtárának külön részlegeként kap helyet.
Szervezési folyamatában vagyunk egy jövőben első ízben megrendezendő európai szabadelvű lelkésznők konferenciájának, itt Kolozsváron. A konferencia témája az egyházon belüli esélyegyenlőség kérdése köré épül.
Zárszó
A társadalmi előítéletek valahányszor enyhültek, amikor teologinák vagy lelkésznők álltak fel valamely gyülekezet templomának szószékére, vagy tevékenykedtek bármely más területen. A legtöbb olyan gyülekezetnek, ahová lelkésznő került, időközben a felszámolódás irányába mozdultak el előítéleteik.
A nők új ízet és fényt tudnak hozni a sokszor megcsontosodott egyházi struktúráinkba, és gyakran ama sokunk számára elfelejtett hangon tudják megszólítani az embereket. Nincs az az objektív szempontrendszer, amely alapján az ő szolgálatuk valamiben is elmaradna férfi kollegáik mögött.
Lehetetlenné válik tehát az „egyházi érdek”-re való hivatkozás, hacsak az egyház célja még mindig nem az, hogy szolgálja az embert és Istent, együtt és egyszerre. És lehetetlen olyan teológiai érvet előrángatni, amely alapján „férfi-soviniszta” álláspontunkat, egyházi hatalomféltésünket védelmezni tudnánk. Sőt, egész teológiánk ellenkező irányba mutat.
Mindannyian békés, szép karácsonyt akarunk. Az ünneprontókat pedig gyűlöljük. Tudom, nem vagyunk egyformák, és ez így van jól. Én karácsonykor annak a Jézusnak a születését és szabadítását szeretném ünnepelni, aki az ókor minden előítéletét semmibe véve, tanítványi körébe egyenlőként fogadta be a nőket is. Aki azt tudta mondani a felszolgálás helyett tanítását hallgató Máriának, hogy a „jobbik részt választotta”. Akiről a férfiak által írásba rögzített beszámolók keresztül-kasul olyan történetekkel vannak átszőve, amelyekben ő nőket emel fel és gyógyít meg, adja vissza teljességüket, ön- és társadalmi értéktudatukat.
Czire Szabolcs
Unitárius lelkész, a Protestáns Teológia tanára
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!