Kis kultúrtörténet: gyereksors a 18. században
szerk. 2005. szeptember 01. 18:48, utolsó frissítés: 18:23#b#[gyerekhét]#/b# A korszak értelem-vezérelte embere, aki ösztöneit alárendelte akaratának, nem tudta hova sorolni a gyermeket.
A 18. században tömegesen haltak meg gyerekek anélkül, hogy ez bárkinek komolyabb fejfájást okozott volna. "A halál után a csecsemőkor az emberi lét legszégyenletesebb és legközönségesebb állapota" – erősíti meg a rokokó korban Jean Bérulle a középkor óta még mindig uralkodó nézetet.
A gyermekkel szemben ebben a korban tanúsított embertelen bánásmódot furcsamód az egyház álláspontja is erősítette, mely szerint az ember eleve "bűnösen" és elvetemülten jön a világra, és rossz tulajdonságait csak megfelelő fegyelemmel lehet megfékezni.
A felvilágosodás évszázadának elején a gyermeket még egyáltalán nem tartják ártatlannak. Épp ellenkezőleg: mivel még fejletlen értelmű, és semmilyen neveltetésben sem részesült, könnyű prédája lehet az ördögnek.
"A gyermekek állati életet élnek"
– ezzel az antropológiai érvvel indokolja XIV. Lajos korában Jaques Bénigne Bousset katolikus hitszónok az első életszakaszról alkotott elítélő véleményét. A gyerekek nem önállóak, nem tudják kifejezni magukat, semmi sincs meg bennük, ami a korai felvilágosodás értelmében valakit emberré tesz. Az állítólag értelem nélküli csecsemőknek egyszerűen nem tulajdonítottak sem lelket, sem érzelmet.
Társadalmi osztálytól függetlenül alig akad olyan anya, aki hajlandó saját maga szoptatni, ellátni csecsemőjét, vagy később is gondoskodni róla. Ha hinni lehet a statisztikáknak, Franciaországban 100 nemesi és felső középosztálybeli nőből mindössze 2 táplálja saját gyerekét.
A kor olyan híres szeretőit is, mint Casanova, Lauzun, de általában a férfiakat csak annyiban érdeklik a gyerekek, hogy nemi erejük bizonyítékát látják bennük. A korszak emancipálódó nőit pedig, akik éppen megpróbálnak befolyással lenni a közéletre, a gyereknevelés csak akadályozza ebben.
Pokoli állapotok
Az állami szülőotthonokban és a bábaasszonyok titkos intézményeiben pokoli állapotok uralkodtak. Nagyon sok újszülött és kismama esik áldozatul ezeknek a körülményeknek. A hajadonok részére berendezett szülőotthonban pénzéhes bábaasszonyok tevékenykednek, a felelőtlen szülők pedig azzal áltatják magukat, hogy a halott gyermekek ugyis az égbe kerülnek, és angyalok lesznek belőlük.
A csecsemőket lovaskocsikkal szállították szülőotthonról szülőotthonra, lelencházakba, ahova a kétségbeesett anyák adták be gyermekeiket. Néhány gyereket ottfelejtenek, mások véletlenül legurulhatnak a nyitott fedelű kocsikról, amelyeken legtöbbször csak szalma van a gyerekek alatt. A vidéki dadához szállított csecsemőknek ilyen körülmények között rendszerint csak egy töredéke ér el.
A klasszikus forgatókönyv
szerint a szülők nagyon hamar megszabadulnak gyermekeiktől: azonnal megkeresztelik, ezzel eleget téve az egyház diktálta kötelezettségeiknek, majd gyorsan egy vidéki dada gondjaira bízzák.
Korabeli lyoni és párizsi statisztikák szerint, amelyet orvosok és rendőrtisztek állítottak össze, a legkedvezőbb körülmények esetén a gyermekeknek csak 17%-a veszíti életét a kritikus első évben, ha viszont idegeneknek adják őket nevelni, 25-37%-uk elhunyt.
Ráadásul Párizsban évről évre nő azon gyerekek száma, akiket egyszerűen csak kitesznek az utcára: 1772-ben pl. 7676, vagyis az összes születések egyharmada. Sokan azonban nem önző indokból, hanem a szegénység miatti szükségből cselekszenek így.
Akinek már egy kevés pénze is volt, dajkát keresett, vagyis nem csak a felső osztálybelieknél volt divat. A Párizsban évente születendő 21 ezer csecsemőből átlagban csak ezret gondoznak otthon. A helyzet odáig fajul, hogy
a dajkapiacon valóságos hiány
alakul ki, pedig a város minden forgalmasabb utcájában találhatók dajkaközvetítő irodák. Nagyon bizarr láncreakció indul be: a dajka, aki maga is anya, gyakran kénytelen olcsóbb dajkához kiadni saját gyerekét, aki szintén tovább passzolja sajátját a tehetősebb dajka csecsemője érdekében.
A legszegényebbek aztán csekély fizetségért több gyereket is táplálnak – és mivel maguk is rosszul tápláltak, sok gyerek egyszerűen éhen hal. Hacsak nem próbálják meg húslevessel és hígított ecetbe áztatott durva kenyérrel betömni az ordító csecsemők száját, mert akkor ez az étel okozhatja halálukat.
Ebben a korban az olyan értelmiségi, mint Rousseau, aki maga is öt gyermekét szolgáltatta ki ezeknek a körülményeknek, azzal érvel, hogy az eltartásukhoz szükséges anyagiak megszerzéséhez valamilyen pártfogóhoz, hivatalhoz kellene folyamodnia: "Inkább legyen árvák, mint hogy egy semmirekellő legyen az apjuk! – írja barátnőjének címzett levelében.
A későbbiekben sem vár azonban jobb sors a gyerekekre. Miután négy-öt évet töltenek a dajkánál, visszatérhetnek ugyan családjukhoz, de csak rövid időre. Egyébként a találkozáskor előfordulhatnak kellemetlen meglepetések: himlőhelyes vagy púpos gyereket kapnak vissza a szülők, sőt, gyakran arra sincs semmi garanciájuk, hogy valóban a sajátjukat látják viszont.
Magasabb körökben a szülő-gyermek viszonyt szigor, megközelíthetetlenség és közömbösség jellemzi. Társaságban épp olyan ruhát és cicomákat viselnek, mint a felnőttek, és kis játékszerekként mutogatják őket - de ezen túl előfodul, hogy még enni is csak szűkösen kapnak.
Gépként kell viselkedniük,
érzelmeiket elrejteniük, valóságos illemtudó automatákat nevelnek belőlük az amúgy alulfizettet házitanítók. A családi házban töltött 2-3 év után a leányokat 8 éves korukban kolostorba küldik. A fiúk valamivel szerencsésebbek, nekik a kollégiumi nevelés csak 10 éves korukban indul. Így gondosan elzárják őket a felnőttvilág hétköznapjaitól, egyfajta gyermekgettóban nevelkednek tovább, amelynek megvannak a maga szigorú szabályai.
Bár még mindig fiatalok, gyereklétük akkor zárul le, amikor házasulandó korba lépnek. Elhagyhatják régi börtönüket, de csak azért, hogy szüleik egy életre összeboronálják őket egy számukra ismeretlen személlyel. A lányok ekkor épp csak 15 évesek, a fiúk 17-20 év körüliek, és ezzel a lépéssel a szülők egyszer és mindenkorra megszabadulnak tőlük.
Forrásunk: Micaela von Marcard: A rokokó avagy kísérlet az emberi szíven. Gáláns eszmények és életválságok (Európa Könyvkiadó, Budapest, 1999)
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!