Miért kényelmetlenek az egyháznak az ébredési reform-mozgalmak?
Sipos Géza 2005. augusztus 04. 15:42, utolsó frissítés: 15:41Az "új hívők" koherens világképe, látványosan puritán életvitele anyagi hasznot is hajt.
1989 után a protestáns egyházi élet nagy konfliktusa a "hivatalos" egyházszervezet és a reformista, új lelkiségi, pietista-puritán mozgalmak között pattant ki. A hogyanokat és miérteket Kiss Dénes szociológussal járjuk körül:
– A mi belső mozgalmainkat lehet, hogy nem lehet egy kalap alá venni a világszerte szélesedőben levő ébredési – nagyobbrészt pünkösdi – mozgalmakkal, de mindenképpen látható köztük némi hasonlóság, leginkább az, hogy e mozgalmakra egyaránt erős érzelmi töltet jellemző.
Ez igencsak eltér a történelmi egyházak, református egyházunkon belül pedig a népegyházi vonal felfogásától, amely szerint az affektivitás, az érzelmi élet nem központi eleme a vallásosságnak.
A katolikus egyház köztudottan integrálta magába különböző lelkiségi mozgalmait, még a katolikus vallásosságtól oly elütő karizmatikusok mozgalmát is – míg a protestáns egyház esetében Erdélyben az ébredési mozgalmak nagyon erős ellenállásba ütköznek.
A probléma lényege mindkét egyházban ugyanaz: a csoportképződés ugyanis, a hit sajátosságainak megélése és megtartása a szektákra jellemző mechanizmusokkal történik.
Szekták alatt itt egyszerűen a vallási közösségek egy sajátos típusát értem. A vallásszociológiában a vallási közösségek különböző típusait különböztetjük meg, ezek közül szektaszerűnek azokat a rendszerint kis csoportokat nevezzük, amelyek hitük igazát kizárólagosnak tartják, azaz a mások hitét tévhitnek, hitük erkölcsi vonatkozásait életvitelükben pedig következetesen alkalmazzák is.
– Mi a helyzet a sokak szemében idegesítő térítéssel?
Talán nem is annyira a térítési igyekezet, mint a látható, demonstratív életvitel az, ami a környezetükkel óhatatlanul konfliktusos viszonyt eredményez, hisz a puritán életmód felmutatásával implicite elmarasztalják mindazokat, akik másként élnek. Elképzelhetjük, mennyire kellemetlen egy pap számára ez az üzenet.
Protestáns vonalon a fő probléma ott áll elő, mikor a mozgalmak emberei elmarasztalják a többieket, ugyanúgy említik őket, mintha hitetlenekről beszélnének, akik csak szervezetként tartoznak az egyházhoz, melyet szolgáltató intézményként, kvázi temetkezési vállalatként vagy hagyományőrző intézményként használnak. Ha semmit sem mondanak, akkor is, puszta létükkel ezt az üzenetet sugallják.
De egy sor további jellemzőjük is van a szektaszerű csoportoknak, ilyen a kapcsolatrendszerük zártsága, belterjessége, amely a társadalmi környezettől elütő, sajátos hit védelmét szolgálja, vagy a gyakran kizárólagosan használt, sajátos vallásos nyelvezet.
Ebből a nyelvezetből, különösen az új tagok nem tudnak egy ideig kilépni, mivel ezzel az új hitük fogalmi biztonságát, koherenciáját veszélyeztetnék. Ezzel a jelenséggel szembesülve szoktak a gyanakvó kívülállók agymosásról beszélni.
Lehetséges, hogy elavult az a konstruktivista modell, amivel dolgozva én ezt a jelenséget vizsgáltam, mindenesetre azt állítja, hogy a vallás a világkép kiindulópontja, s ennek a fenntartásához szükséges, hogy az egyént bizonyos módon szerveződő társak vegyék körül.
Ha ez a világkép nagyon eltér attól, amit a körülöttünk levők hisznek – csak sokkal kényelmesebb, könnyedebb módon, merthogy sokkal többen vannak, és a hasonló hiten levők lépten-nyomon kölcsönösen ráerősítenek egymás elképzeléseire – akkor ebből automatikusan nagyon erős ellentét keletkezik, mert normatív, egymást kizáró világképek ütközéséről van szó.
Ezt a konfliktushelyzetet az együttélés érdekében kezelni kell. Hogy mi a megoldás, azt én sem tudom. Csak annyit állítok, hogy ebben a fogalmi keretben legalább világos magyarázat adható a konfliktus okára.
Mégis, ahhoz képest, hogy a 90-es évek közepén-végén milyen erőteljes sajtópolémia bontakozott ki a CE Szövetség és az erdélyi református egyház vitájából, mára meglehetősen nagy a csend.
– Igen, de ez nem azt jelenti, hogy a probléma megoldódott. Inkább csak az utóbbi időben nem történtek olyan események, amelyek azt az egyház felső szintjén, a sajtó számára is észlelhető módon kiélezték volna.
Meg hát épp azt kell tudomásul vennünk, hogy az ilyen jellegű problémák lényegükből fakadóan nem oldódhatnak meg. A társadalomnak mindig vannak olyan tagjai, akiknek a többségétől eltérő, más típusú vallásosságra van igényük.
Slampos közhellyel élve, ilyen alkatú egyének mindig is léteztek és továbbra is jelentkezni fognak. Egy példa. Molnár Károly Protestáns etika Magyarországon c. kötetében Max Weber nyomán kitér az erdélyi puritán mozgalmak 17-18. századi történetére.
Molnár azt vizsgálja, hogy nyugati mintára volt-e olyan hatása a puritanizmusnak a mindennapi életre és az erkölcsre, mint amit nyugati vallásszociológusok leírtak a kapitalizmus 17-18. századi kiépülése kapcsán. Molnár végkövetkeztetése: Erdélyben nem igen volt köze a kettőnek egymáshoz.
A korabeli vizitációs jegyzőkönyvekből (ezek a dokumentumok akkor készültek, mikor az egyházi hatóság az egyházközségeket ellenőrizte – szerk. megj.) kiderül, ideális egyház akkor sem létezett, vallásosságuk alapján az emberek akkor is csoportokra oszlottak, ám a puritanizmus elég kis létszámú kisebbséget érintett.
Ha pedig jelenleg is aránylag kis létszámú csoportról van szó, miért lép fel olyan elemi ellenérzéssel velük szemben a hivatalos, a "bevett" egyház?
– Az ébredési mozgalom tagjai a másként vallásos környezet világnézeti támadásainak ellensúlyozására szükségszerűen jól szervezett csoportokba kell tartozzanak, vagyis azt a bizonyos, életvitelükben megtestesülő kritikát intézményesen mutatják fel, amely így sokkal láthatóbb, megkerülhetetlenebb, kevésbé lehet tőle eltekinteni.
A másság intézményes formáit különben is nagyobb ellenszenvvel reagálja le a társadalom, gondoljunk csak a MISA körüli botrányra. Itt a MISA-tagok szexuális élete volt a legfontosabb vád, miközben a szexuális szabadsággal különösebben nincsenek gondok az országban – feltéve, hogy az a magánélet keretein belül marad.
Arról sem feledkezhetünk meg, hogy ez hatalmi kérdés is. A pap hatalma vallási szakértelméből származik, így érthető, ha nemtetszéssel tekint minden olyan vallási jellegű megmozdulásra, amely az ő tudását nélkülözi. És ezt joggal is teszi, hisz pontosan ez a dolga, erre van felhatalmazva, egyháza ezt várja el tőle, hogy folyamatosan ellenőrizze a vallásilag képzetlen „nép” vallási életét.
Falusi CE-csoportok esetében a legtöbb esetben gyakorlatilag ilyen jellegű a pap és a pietista közösség konfliktusa. Az ilyen jellegű vallási konfliktusokban azonban semmi rendkívüli nincs, hisz nem létezhet egyház, amely számára ne okoznának gondot a laikusok mozgalmai.
Ettől a CE Szövetség esete annyiban tér el, hogy az egyház szintjén a mozgalmat vallási szakértők, vagyis papok is képviselik. A főárammal szemben kritikus vallási szakértők csoportosulása az egyházon belül a vallási hatalom új centrumát hozza létre, ami a hatalom hivatalos képviselői számára természetesen elfogadhatatlan állapot.
Ami a maga során szintén nem új a nap alatt, az egyház esetében ezekben a helyzetekben szokott szakadás bekövetkezni, így képződnek a szekták.
A CE szövetség, mint belső megújulási mozgalom igazi sajátossága azonban az, hogy egy ilyen szakadásnak elejét vette azzal, hogy az egyház általi kizárása esetére alapszabályzatában előírja önmaga feloszlatását. Tulajdonképpen e kizárhatatlanságával válik megoldhatatlanná a mozgalom és az egyház konfliktusos viszonya.
De talán a konfliktus kifejezés túl erős ide, félrevezető lehet azok számára, akik nem tudják pontosan, miről is van szó. Nevezzük talán inkább nézeteltéréseknek. Amelyek egyeztetése a fentiek miatt lehetetlen.
Érintik ezek a megújulási mozgalmak a sajátos református hagyományt is?
– E mozgalmak kapcsán bukkannak fel azok a félelmek, miszerint ezek nem-magyar, nyugati, McDonald’s elemeket hoznak be a mi tiszta protestáns vallásosságunkba. A mezőségi adventisták kutatása kapcsán döbbentünk rá, hogy őket, a hagyományos-nemzetibb értékvilággal szembeállítva a "bűnös modernizmus" képviselőinek látják.
A Mezőségen annak kapcsán volt konfliktus, hogy vallási alapon a szülők nem engedték gyermekeiket népviseletben táncolni, népdalokat énekelni, s emiatt a tiszta magyar falvakban kitört a botrány. De az is hamar kiderült, hogy a mi adventistáink nagyjából ugyanolyan mértékben nacionalisták, mint ahogy az a kisebbségi magyarhoz illik, vagyis a világot ugyanúgy etnikai keretekben képzelték el, mint a református szomszédaik.
Mint kiderült, a neoprotestáns–protenstáns szembenállás ebben a kérdésben még a 19. század végéről ered, amikor még a népi kultúra elemeit sokkal kevésbé kanonizálta a köztudat és az egyház. A népi kultúra a neoprotestáns mozgalmak, például az adventizmus szemében másfélszáz évvel ezelőtt a dorbézolás, a bűnös élet jelképe volt: ők hajdanán értékrendjüket pont ennek ellenében építették fel.
Mostanra ez már művi dologgá vált, de jellemző, hogy a neoprotestáns egyházak máig erősen őrzik kialakulásuk körülményeiből eredő jellegzetességeiket. Például ilyen a nyomtatott anyagokra épített misszió: ez a nyomdaipar 19. századi nagy ugrását, az írott tömegkultúra kialakulását őrzi.
Mindez érdekesen árnyalja azt a beszédmódot is, ahogy a konzervativizmusról beszélni szokás.
– Igen, kissé hamis az egyházat konzervatívnak láttató képünk. Eszerint az egyház mindazon értékek agresszív védelmezőjének tűnik, melyeket ma a jobboldalisággal összemosott konzervativizmushoz asszociálunk. A változásnak az is oka lehet, hogy kétpólusúvá vált a politikai gondolkodás, az egyházhoz kapcsolunk számos, a jobboldaliságra jellemző ismérvet, pedig a konzervativizmus nem szükségszerűen a jobboldalisággal egyenértékű.
A protestáns egyház eredetileg korántsem volt konzervatív, csak olyan értelemben, hogy a keresztény alapértékeket feltétlenül védenie kellett. De ezen túlmenően, a mindennapi élettel kapcsolatos dolgokban nem volt az.
A 19. század végén az egyik legerősebb modernizáló aktor lehetett az egyház: például úgy, hogy az akkor korszerűnek számító civil kezdeményezéseket, az egyesületi életet kistelepüléseken az egyház szorgalmazta. Gondoljunk csak a legény- és leányegyletekre, az olvasókörökre, ahol nemcsak vallási irodalom volt elérhető.
A népi kultúrát – mely akkor még korántsem volt ennyire védendő várunk –, vagyis annak egyes elemeit pogányság felkiáltással viszont erősen irtották.
Ebbe azért a kisebbségi helyzet is belejátszik, amely ilyen irányba gyakorol nyomást.
– Igen, ez is hordoz kényszerpályákat. De egyházi-vallási feladatai ellátásán kívül egy pap igencsak különbözőképpen építheti a gyülekezetét, népdalok tanításától teleház létesítéséig.
De egyik sem tartozik sem a protenstáns, sem a neoprotestáns, sem a katolikus egyház alaptevékenységei közé.
– Hogy mivel kell és mivel nem kell foglalkozniuk, ezt a vitát az egyházaknak kell eldönteniük. A nem vallási jellegű feladatok felvállalása viszont bevált módszer a szekularizáció ellensúlyozására, hisz a kvázi-vallásos tevékenységszféra olyan embereket is az egyház közelében tud tartani, akik vallási igénye nem túl magas, és akiket enélkül teljesen elveszítene az egyház.
Most vissza az ébredési mozgalmakhoz. Mi az oka az ezeket az áramlatokat körülvevő gyanakvásnak? A 90-es évek óta az ortodox egyház is meglehetősen nyugtalanul figyeli hívei létszámának apadását, az átkeresztelkedőket.
– Az ébredési mozgalmak nyugat-keleti diffúzióval terjednek. A jelek minden szektaképződés esetén hasonlóak: lelkész-laikus különbség eltörlése, személyes foglalkozás a hit kérdéseivel, a hitelvek életvitelszerű gyakorlása – melynek látványos életszínvonal-javulás a következménye.
A gyanakvás ebből ered: vajon ki adott nekik ennyi pénzt? – hangzik el a kérdés, pedig elég összeszámolni, hogy mennyire rúg az az összeg, amit az új hívek mondjuk tíz év alatt ivászat helyett másra fordítottak. És számoljuk azt a rengeteg időt, amit eddig egyébbel töltöttek, most munkára fordítják: ez a magyarázat.
Amúgy a pünkösdi mozgalmak a lecsúszóban levő, nagyon szegény rétegeket fogják meg. Romániában is több pünkösdi mozgalom működik, jelentős a különbség például a kolozsvári pünkösdi közösség és Cioabă cigánykirály – aki egyben pünkösdista prédikátor is – gyülekezete között. Érdekes, hogy a roma politikai vezetők többsége egyben prédikátor is, ez valószínűleg összefüggésben állhat azzal, hogy ők jobb szónoki képességekkel rendelkeznek.
Akkor tehát az új mozgalmakkal szembeni ellenszenv, esetleg lenézés főleg az egyházaktól ered?
– Nem, hiszen "értelmiségi szemmel" veszélyes dolognak látjuk, mikor valaki beáll Jehova tanújának vagy más szektatagnak. Azt hisszük, nagy bajba kerültek ezek – az egyébként számba sem vett – emberek. Azt mondjuk, agymosáson estek át, akikkel így többé értelmesen beszélni nem lehet. Az új hívek viszont pont ellentétes módon, felfele történő mobilitásként élik meg azt, ami velük történt.
Gondoljunk bele: egy modernizációban elakadt, de már a hagyomány által sem irányított, marginális település lakossága, 50 km-re a legközelebbi várostól a világról való tudás szempontjából is a margóra szorult.
Az eredeti vallásos világképet már ilyen helyeken is száz éve ostromolja az a tudományos világkép, melyet időközben még újabb kihívások értek.
Nos, az emberek koherencia-igénye különböző. Itt érhető tetten az új mozgalmak nagy áttörése: lehet, hogy a szektás mozgalmak primitívnek és túl magabiztosnak tűnnek, de kétségtelen, hogy az új egyháztagnak igen magas koherenciájú képe keletkezik a világról, melybe a természettudományos elemek is integrálva vannak – lásd az Őrtorony ismeretterjesztő cikkeit.
Nem tudom, ki merne állást foglalni arról, hogy ez az ember rosszabbul járt azzal, hogy érti, miről szól a világ?
Egyfajta modernizációról van tehát szó?
– Az új hívők közösségeinek szerveződése ellentéte a mi tradicionális falusi világunknak. Az elszórt kisközösségeknek szoros kapcsolatban kell lenniük egymással, ez sok utazással jár. A térben másként szerveződő közösség megint csak erőteljes modernizációs ugrás: a premodern állapotra a helyhez kötöttség jellemző.
Számos szociológiai kutatás bizonyítja, hogy a neoprotestáns egyházak tagjai az átlagnál jelentősen nagyobb arányban járnak külföldre dolgozni. Gyarapodásukat el lehet intézni egy legyintéssel, mondván, "segítik őket a nyugati testvérek", pedig csak arról van szó, hogy a térben szétszórt kisközösségeket összekötő kapcsolathálókban sokkal változatosabb információ áramlik pl. akár arról is, hova érdemes ácsnak menni vagy epret szedni.
Az erdélyi magyarok ébredési mozgalmaira visszatérve fontos megjegyezni még valamit.
Az erdélyi politikai térben a közbeszédet számos tabu jellemzi. A sajtó és a közvélemény irányításának nagyobb részét egy olyan értelmiség tartja kézben, mely nem beszél sem a homokosokról és a szexuális kisebbségek helyzetéről, sem a feminizmusról: mintha ezek az ügyek nem is léteznének. A környezetvédelem kérdésköre is alig tematizálódik.
Mivel a fenti problémákról való beszéd szinte teljesen el van fojtva, a nyilvánosságnak ebben az állapotában a vallási kisebbségek témája jó esély lehetne a nyitásra, a tabuk feloldására, hiszen a homoszexualitást vagy a feminizmus kérdéseit lehet levegőnek tekinteni, de az ébredési mozgalmak mindenkinek szemet szúrnak.
Összeállításunkat a Vizek csoport felvételeivel illusztráltuk
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!