Madonna megmondja az igazat
szerk. 2003. június 13. 18:39, utolsó frissítés: 18:15A popdíva a slágerlistákon egy pacifista számmal tartja a frontot. Amerikai álom-ellenes, de mintha mégis kilógna az amerikai lóláb. Vagy nem? Szerkesztõink olvasatait szemlézzük.
Európában futhat, Amerikában nem
Madonna American Life címû számához kétféle képanyagot forgattak: egy amazonikusan militánst, és egy nyugisabb, Amerika- és MTV-barát változatot. Az elsõ klip forgatásakor még csak készülõdött az iraki konfliktus, és úgy tûnt, hogy ezzel a klippel (afgán árvák, tömegpusztító fegyverek és a felszínes divatvilág keveréke) Madonna jó keményen beinthet Bushnak.
Erre azonban nem került sort, mert néhány nappal amerikai premierje elõtt, az énekesnõ úgy döntött, mégsem mutatja be a szám nagyport kavaró videóját, és lecserélte azt egy „csak állok a kamera elõtt és énekelek” változatra, amely így utólag lehet, hogy még mindig sokat mond, viszont lényegesen kevesebbet mutat -- és hát ne felejtsük, hogy vizuális kultúrában élünk vagy mi. Az indoklás: nem lett volna helyénvaló egy ilyen, militarista, erõszakot sugárzó klippel jelentkezni, amikor a háború már valóban zajlott. Idõközben Madonna az Irakban harcoló fegyveres erõk szimpatizánsává vált, mert ennyire mégsem lehet belerúgni az amerikai álomba. Még azt gondolják, hogy kígyót melengettek a keblükön, holott Madonna többször is megerõsítette, több okból is szerencsésnek tartja magát, hogy amerikai állampolgár lehet s hogy munkájában szabadon kifejezheti magát.
Jonas Ackerlund, a mára kultikussá vált rendezõ (Prodigy, Ray of Light) azonban mégsem a fióknak dolgozott. Az iraki eseményektõl távolmaradó országok zenecsatornái beszereztek belõle maguknak egy-egy példányt, hogy aztán a békejellel a sarkában levetítve fricskázzanak egyet vele az amcsik orrára. (Gy. G.)
Nem bízik abban, hogy megértik
Az Amerikai Életnek mondanivalója van. Mondanivalóját az alkalom szüli, s ha célját elérné, akkor megszüntetné az alkalmat, és önmagát is. Persze ennek a lehetõsége szinte a nullával egyenlõ, és talán ezért szül rossz szájízt. A klipet nézve a Nagy menetelés jut eszembe, ahol az õszinte fölháborodottságot a reklám lehetõsége veszi vissza, és az igazi eredményesség esélye megint csak a nullával egyenlõ.
Persze kérdéses, hogy mit lehet vagy érdemes olyankor tenni, amikor tudjuk, hogy az eredeti helyzeten úgysem változtatunk. Ha nem teszünk semmit, akkor azt a benyomást keltjük, hogy velünk mindent meg lehet etetni, nekünk semmi sem számít. Ha meg teszünk valamit, olyan ügyért, ami eleve vesztes, akkor azt tulajdonképpen önmagunkért tesszük.
Madonnának mondanivalója van, és talán ez a baj, mert nem bízik a hallgatóiban, nem bízik abban, hogy megértik. Ráadásul mondanivalója számomra, nem amerikai számára eleve üres, mert nekem az Amerikai Élet eleve Álom, ami persze lehet, hogy a valóság. Az Occident film, és Baudrillard elõtt én sem értettem, hogy van ez. (S.K.R)
Nagyon jó, de minek is?
A NME.com publicistája így zárja sorait az American Life-ról: Hogy mi a baj Madonnával mostanság? Talán, hogy mindent megtesz, amit valaha is egy popsztár képes lesz megtenni, megteszi harangdöngetéssel vagy akár a bugyiját a bokáján lóbálva. A kérdés, hogy azt, elég-e minden, ami a popdíva részérõl megtehetõ? A legpokolibb kisülések alatt is hallani a szuperhalk légkondi diszkrét zümmögését. A pop sem a régi már.
Az American Life kapcsán két szempontból figyelemreméltó, mindkettõ figyelemreméltóbb, mint az, hogy a letiltott klipben Madonna beint Bush-nak. A fontosabbik az új sound, a másik a tágabb szövegkörnyezet, amelyben az amerikai álom leleplezését énekli meg.
A tépõ francia technó-modul és a valószerûtlenül akusztikus gitár szerintem egészen meggyõzõ szimbiózisa különös fejlemény. Persze a kemény-lágy játék nem új találmány, a hip-hop-ban gyakran együtt vonul a base és a lágy background, a McDonald'sben is forró csokikrémmel árulják a fagyit... A különös párosításokat megszokhattuk, most az következhet, hogy olyan különös párosításokat szokunk meg, amelyek mûködnek is. Ez nem az elsõ technósra vett Madonna-tétel, de azt hiszem, ez az elsõ igazán innovatív cucc. Agresszív is, póztalan is, kicsit romantikus, alakoskodó is, nekem pop-függõnek nagyon bejött. Egyszerû, de jó ívû vonalak, mögöttük alig kivehetõ térhatású raszterek -- a jó minõségû popzene soha nem volt még ennyire öncélú és steril, mint éppen most, ami ugye örvendetes fejlemény. Mert a minõségi pop szerepe elsõsorban rossz minõségi poptól elöntött rossz minõségû álmok kitakarítása.
Kitakarítás -- ehhez kapcsolódik a másik szempont is. Lehet-e popzenét csinálni az amerikai álmon kívül? Ha Madonna bejelenti, hogy õ kívül akar maradni, akkor nem megy vele az amerikai álom is önmagán kívülre? (K.A.)
A túl nyilvánvaló szándékkal szemben, mitizálja az elnök alakját
Madonna abban hasonlít a hazai donnára, Koncz Zsuzskára, hogy korán kialakult az a rögeszméje, miszerint "mondanivalós" számokat kell iratnia. Jelen munka szövegéért részben Mirwais Ahmadzai francia zenész és dalszöveg-kisiparos a felelõs (Madonna szerint "géniusz" a mestersége). Tipikus dickószám, amelyet a bukástól a videoklip ment meg. A világ könnyûzene-termése jelentõs részének javára válna, ha kihúznák belõle a szöveget. Igaz, akkor meg semmi sem maradna, legfeljebb egy néma klip (ami ellenben kiugrana az állandósított zenetévés zajból).
Az Amerikai élet címû opusz mondanivalója velõs, bizonyára azért, hogy a legrosszabb hangzású csajágaröcsögei kocsma rádióján is élvezhetõ legyen (a világraszóló forgalmazás átka, ah!), és ez annyiból áll, hogy az amerikai élet-álom részeként élni k... nagyon rossz, tehát ki kell lépni belõle, plusz semmi nem az, aminek látszik. Madonna kedvenc szerzõje -- úgy látszik -- a kortárs amerikai irodalomból a minimalista Raymond Carver és a neo-polgárpukkasztó Bret Easton Ellis. Hálásak kell lennünk azért, hogy fentnevezett szerzõk mûveibõl szemernyi tanulságot közvetít a publikumnak.
Miután a kötelezõ mondanivalót ledarálta (apropó, hozzá képest még a boldog emlékû Rapülõk is jobban rappelt), irakiháború-ellenes sminkkel ellátott klipet rendelt magának Madonnánk. Sokat spóroltak a robbanások spec-effektekjein, de a kifutópályán tényleg látható néhány szellemes katona-look-os, pszeudolázadó ruhadarab. A háború-ellenes propaganda legalább annyira hiteltelen, mint a háborúpárti, s annyi önirónia szorulhatott volna a rendezõbe (hova?), hogy a vécézõ, hurkahasú hölgy (remek, nem oly kiglancoltak a nénik!) derekára SS-jelvényt rajzoltatnak. A záróképsor, ahogy Bush elnök elkapja a felé dobott kézigránátot, és rágyújt vele a szivarjára, a végtelenül lesajnáló szemöldökrándulással: szóval ez a túl nyilvánvaló szándékkal szemben, mitizálja az elnök alakját, ugyanakkor jelzi, mi a jutalma a "sem nem keresztény, sem nem zsidó, sem nem Amerika-hívõ", divatból muzulmánbarát nyögödözésnek. (S.G.)
Napi kétórás kocogás és Versace
Madonna marketing-guru. Vissza lehet nézni a '80-as évekbeli klipjeit -- szõke, koraérett tini-imidzs, aki tudatosan rájátszik erõs erotikus kisugárzására. Gyenge nõnek (és így az "erõs" férfiak potenciális áldozatának) tünteti fel magát, akinek erõssége, hogy pontosan tudja, meddig lehet játszani a tûzzel. Ezekben az idõkben Madonna ugyanúgy ikon volt, mint ma Britney Spears vagy Jennifer Lopez (gondoljunk a "Like a Virgin" címû dalra). A tinédzserek pedig vették a lapot meg a lemezeket, s okosodtak.
Csakhogy eredeti rajongói is negyvenesek már, családosak, õk pedig már rég nem tudnának azonosulni azzal az egykori csajjal, aki gazdag pasik pénzének megszerzésére okított ("Material Girl"), szülõ-kamasz konfliktusokról ("Papa don't Preach"), vagy non-konformista és némileg erotikus színezetû vallásosságról ("Like a Prayer") énekelt. Az meg egyenesen zsena lett volna, hogy modern csomagolásban a jelen tinijeinek próbáljon zenét csinálni -- azokhoz a döcögõs kamaszkori beszélgetésekhez hasonlított volna anyuval menstruációról, korszerû védekezésrõl és arról, hogy a jó kislány igenis eljár templomba vasárnaponként. Nem beszélve a sex-appealról: ha Britney Spears friss csirkehusi, akkor Madonna már rég lóhús-konzerv...
Szerencsére még idõben ráébredt, hogy ezt a stílt nem érdemes tovább ragozni -- Bruce Springsteen, a '80-as évek proli-rockere például szerencsétlenségére nem állt ellen a nosztalgiának: csakhogy mára hódolói, a valamikori fehér munkásosztály-réteg a spanyol ajkú bevándorlóknak köszönhetõen megfogyatkozott és az, akinek nem sikerült jobb állást találnia, az már rég rap-zenét hallgat. Így gondolom legfennebb egy-egy detroiti cowboycsizmás-farmerdzsekis munkanélküli kamionsofõr veszi meg legújabb "Greatest Hits"-albumát.
Így Madonna imidzse egy darabig az a nõtípus lett, akinek életét a legújabb Garnier ránctalanító krém, a napi kétórás kocogás és a Versace-kollekció strukturálja (lásd "Rain", vagy a "Take a Bow") -- mérsékelt sikerrel. Aztán fiatalabbik Bush lett az Egyesült Államok elnöke, szeptember 11, miegymás, és egyszeriben trendi lett liberálisnak (értsd: ellenzéki demokratának) lenni. Madonna rákattan az újhullámra -- azoknak énekel, akik szeretik (vagy legalábbis tisztelik) azt az "erõs" nõt, akinek igenis van mondanivalója, kiábrándult az "Amerikai Álomból" (ugyebár ez a republikánus retorika része) és valami mást akar (nem egészen világos azonban, hogy mit).
Õk azok, akik habár a felsõ-középosztály tagjai, nem átallanak érzékenyek lenni világpolitikai, valamint szociális kérdések iránt, tüntetõen a New York Times-t olvassák és emigrálnak, amikor kiderül, hogy az "Amerikai Álmot" odaát "rémálomnak" hívják. Ez a közönségréteg pedig nemhogy szûkülne (uramisten: kiöregedne), hanem éppen hogy növekszik nemcsak Amerika- hanem világszerte. A pénz pedig úgy dõl a kasszába, (ahogy Madonna még szûz korában sem álmodott róla). (S.Z.)
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!