"Még a nyolcvanas évekrõl sincs tudomásuk"
Ruzsa István 2003. június 04. 18:22, utolsó frissítés: 18:22"Dokumentumok a romániai magyar kisebbség történetének tanulmányozásához, 1944-1989" -- tudjuk meg az alcímbõl. Az EME hûvös elõadótermében Vincze Gábor a szocializmus meghonosításának évtizedeit feltáró kötetét ismertette.
Nem valamifajta bosszúállás a motiváció, amikor múltunkat feltárjuk. Elsõsorban nem az a cél vele, hogy a mások orra alá dörgöljük, hanem a magunk okulására kell szolgálnia -- mondta Kiss András, a kolozsvári Állami Levéltár nyugalmazott fõlevéltárosa a könyvbemutatón.
Ezzel kapcsolatban Vincze Gábor a kolozsvári bölcsészkaron vendégtanárként tartott óráira utalt: felvetõdhet a kérdés, hogy mennyire manipulálja a szerzõ (a dokumentumok megrostálása, néhol kényszerû rövidítése, illetve a lábjegyzetekben közölt információk révén) az olvasót.
"Kinek is szól a könyv? Az itt tartott óráim során szembesülnöm kellett azzal az (egyébként sok szempontból örvendetes) ténnyel, hogy a mai egyetemistáknak még a nyolcvanas évekrõl sincs tudomásuk. Nincsenek tapasztalataik, élményeik a ’90-es éveket megelõzõ korról. A könyvet oktatásra szánom, célom egy képet nyújtani arról az idõszakról azoknak, aki nem élték át" -- magyarázta a jelenkor-történész.
Életpályák
Nagy Mihály, az EME szakosztályi titkára ismertetõjében felhívta a figyelmet arra, hogy Vincze Gábor könyvének hosszú elõtörténete van. A szerzõ már a hetvenes évek végétõl kezdõdõen gyakran járt Erdélyben, „terepmunkát” végezve, kapcsolatokat építve, igyekezve megismerni azt, ami megismerhetõ volt. Amikor késõbb megnyíltak a levéltárak, már tudta, mit kell keresni. Mintegy 500 oldalas könyve körülbelül 150 forrásdokumentumot ismertet.
A kötet elején rövid bevezetõ tanulmány segíti ezek elhelyezését környezetükben, mely napjainktól igen messze van már (legalábbis a felszínen). A forrásokból nemcsak maga a kor, de életpályák is kirajzolódnak. A Nagy Mihály által idézett 1946-os Márton Áron-, Szabédi László-levelekben talán az a legmegdöbbentõbb, hogy mennyire elõre látták azt, ami a legrosszabb álmokat is felülmúlta. Bányai László levelébõl pedig a Magyar Népi Szövetség erõs balosságára kapunk magyarázatot. Szabédi levelének egy mondata: „soha ennyire nem ültek még fel ígéreteknek, mint mi most”.
Belülrõl adták el!
Kiss András 1945-46-ban a kolozsvári szövetkezeti központban dolgozott. Igaz ugyan, hogy a magyar szövetkezetek beolvasztása hatalmi szóra történt, de belülrõl adták el õket -- hívta fel a figyelmet. Utána jött a jutalom: miniszteri tanácsosi beosztás, stb. A korszakot a nyugalmazott fõlevéltáros a kényszerpályák korszakának nevezte, s ez szerinte nem csak a magyarságra vonatkozott.
A XX. században jelent meg az etatizmus, abban az értelemben, hogy szûk csoportok az állam érdekeire hivatkozva építették ki hatalmukat. A kommunizmus szót nem szoktam használni e kor megjelölésére, mondta Kiss András. A Szovjetunió ugyanis rögtön megalakulása után a cári Oroszország útjára lépett. Az államszerkezet és az állam mûködése a lényeg, nem a jelszavak.
A központosított vezetés, a kézivezérlés jellemezte a kort, és ez az egész kelet-európai térségre kiterjedt. Az ötvenes évektõl kezdõdõen Románia ennek az etatista államvezetésnek egyik mintapéldája lehetne: a „haladó értelmiség”, a „dolgozó parasztság” – olyan jelzõs szerkezetek, amelyek ma talán nem sokat mondanak, az akkori idõket megélt emberek számára azonban tökéletesen megtestesítik azt, amit a „népi demokrácia” jelentett. Azazhogy a proletárdiktatúra.
Kézi vezérlés Moszkvából
A levéltárak (részleges) megnyílása által hozzáférhetõvé vált forrásdokumentumok révén ma már pontosan tudjuk, amit inkább csak sejtettünk eddig: a Maros Magyar Autonóm Tartomány nem csupán szovjet mintára jött létre, de a Bolyai Egyetemhez hasonlóan ennek létrehozása is nagyon pontos útmutatások alapján, moszkvai -- majdhogynem kézi -- vezérléssel történt, jegyezte meg egy hozzászólás kapcsán Vincze Gábor.
Ami a bukaresti magyar külképviselet korszakbeli tájékozódási szerepét illeti, a könyv szerzõje elmondta, hogy 1947 elejétõl egészen 1989-ig Budapestrõl követi/nagyköveti szinten soha senkit se küldtek a román fõvárosba, akinek vajmi köze lett volna Erdélyhez (ilyen emberek dolgoztak ugyan a képviseleteken, de csak a beosztottak között). Budapest rendszeres tájékoztatást kapott az itteni eseményekrõl, ezek természetesen rendkívül fontosak a kor megértéséhez.
Ám információ-tartalmuk szempontjából az ötvenes években keltezett jelentések ma teljesen használhatatlanoknak minõsíthetõk: teljesen átitatja õket az akkori ideológiai szemlélet. Az a fajta jelentés, amely a „reakciós Márton Áron” tevékenységérõl szól, gyakorlatilag a megrendelõ igényeirõl szól, s a legkevésbé arról, amit valójában tett azokban az idõkben a püspök. Késõbb azonban, fõleg a hetvenes évektõl kezdõdõen, a magyar külképviselet Budapestre írt jelentései objektívek, hitelesek, tárgyszerûek voltak.
Az elsõ kötet
Amint Vincze Gábortól megtudtuk, a csíkszeredai Pro-Print kiadó hamarosan -- valószínûleg a nyár folyamán -- megjelenteti a forrásdokumentum-gyûjtemény elsõ kötetét is, amely a romániai magyarság két világháború közötti történetét mutatja be. Szerkesztõje Bárdi Nándor.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!