Kisinyóu cowboyz go Kolozsvár
Sipos Zoltán 2003. február 17. 17:35, utolsó frissítés: 17:35Izgi dzsemmelések, mûanyagpohárban osztják a sört, a földön heverészõ alakok. Tudósítás a székeken táncoló rajongótáborból, a moldáv népzenét hardcore elemekkel keverõ Zdob si Zdub kolozsvári koncertjérõl.
Bálint-napi Zdob si Zdub-koncert a kolozsvári Diák, azaz Studházban – kár kihagyni. Gyors akku-töltés hát, memóriakártya rendben, hess. A rendes félórás késéssel érkezem a Studház elé – csend. Néhány lézengõ párocska, szív alakú léggömb: be kellene menni.
Gyorsan ki is szúrom a body-guardokat, sirülnék befelé, lobogtatom a fényképezõgépet, én most fotózom, fiúk, de sajna nem megy: a jegyek elfogytak, meghívóm nincs, a nehézfiúk meg nem hisznek az igazolványomnak. Egy cigánygyermek a térrõl gyorsan rámoccan a helyzetre – lenne neki egy jegye. Negyven pénz.
Az ajtónállók elégedetten mosolyognak, mindenki heppi – na látod fotóskám, hogy sikerült? Ahogy belépek az elõcsarnokba, kezd reményteljes lenni a dolog: lehet, hogy nem is olyan nyugis a buli. Izgi dzsemmelések szûrõdnek ki, mûanyagpohárban osztják a sört, a földön heverészõ alakok.
Találkozom is egy haverrel, kezében vagy négy sör, kacsint, menjek csak utána. Elkövetem a hibát, hogy utánamegyek a lelátóra – földön ücsörgõ alakokon botladozunk fölfelé, kezek-lábak összegabalyodnak, de mi csak megyünk, mint a sörmeghajtású lábtörõ. Szidnak is egy kicsit – csak vissza ne gyertek! No megérkeztünk, sziasztok haverem haverei, mondok, titeket csak egy kicsit ismerlek -- a sorfal összezárul, tovább se elõre, se hátra.
Ledobom hát magam a lépcsõre,
kalibrálom a fényképezõgépet, elkattintok néhány próbafotót. Nem megy. Fontolgatom az opciókat: lemegyek a színpad elé. Megindulok, haladok is vagy három métert, ezalatt felállítok helyérõl másik hét-nyolc nézõt (a gyilkos tekintetek száma ugyanannyi, ha nem több). Feladom.
Tényleg remekjó ez a Zdob si Zdub – moldáv népzenei alapok valahol a punk és rock határán. Ha mindenképp össze kell hasonlítani valamivel, akkor hangzásviláguk egy picit Bregovic-os (talán a fúvósok miatt, talán másért, ki tudja). A körülöttem ülõk talán-talán jobban beszélnek románul, mint én, mert kitörõ örömmel fogadják a banda "kisinyós" szóbeli megnyilvánulásait, ami nem baj, sõt, kitûnõen illik a zenéhez, a fiúk pedig gyorsan kapcsolnak, és igazán nem fukarkodnak a zamatos kifejezésekkel.
Sõt, mire igazán bemelegedik a hangulat, már egy kis angolt és oroszt is mixelgetnek a beköpésekbe – igazi nyelvész-ínyencfalatok! Amúgy pedig teljes a demokrácia – az énekes néha megkérdi, "iszunk egy kis vizet?" Iszunk hát, válaszol a közönség. Iszik hát, és ami marad az üvegben, azt leadja az elsõ sorba -- õk se tikkadjanak.
Az egyik gitár lerohad
– hát Istenem, mindenkivel elõfordul, addig is énekelgetünk és szorítunk a gitárosnak. Végre meggyógyul a gitár – gratulák szállnak a levegõben – a buli megy tovább. Az emberek gyorsan megkerülik a székek okozta problémát – a szerencsésebbek a folyosón ropják, a csajok a pasik nyakában, a szerencsétlen pasik meg a székeken. A helyzet pedig egyre csak fokozódik (kezdem nem bánni, hogy nem erõltettem a színpad körül a fotózást).
És akkor hirtelen vége: kigyúlnak a fények, lemegy a függöny, a hangulat lehûtése érdekében a szervezõk megeresztenek egy kis "echte autohton" népzenét, csak a miccs-szag hiányzik. A népek erre meglódulnak, s vágtáznak kifele a terembõl. Bedugom a fülembe Beck-et, és jól megeresztem. Valahogy pótolni kell a hangerõt, ha már a hangulatot úgysem sikerül.
Ha tetszett a cikk, lájkold a Transindexet!